Június 9. hétfő

MISHA ÉREZ ENGEM!

Épp a melóhelyre araszoltam (nincs rá szó, mennyire gyűlölök korán kelni), és nem sokkal a parkoló előtt ott állt ő, az elengedhetetlen kék-sárga kombóban, zsebkendő és orrvér nélkül, egyedül, a kelő napot bámulva, hajnali fél hatkor.

Persze hogy odamentem hozzá, hiszen fogyatékos, és akár el is kószálhatott.

– Jó reggelt! – köszöntem kedvesen, mire szöcskemód arrébb pattant, és eltorzult fejjel meredt rám. Aztán felismert, és megenyhült.

– Neked is – mondta, és végigmért.

ZAVARBA JÖTTEM EGY DILINYÓSTÓL! (Fogalmam sincs, mi lelt, hogy ma reggel az ezer éve nem hordott miniszoknyámat meg szépen dekoltált, kisvirágos blúzomat vettem fel, amit még Timitől kaptam, mondván, fogjak végre magamnak egy hímneműt, aki megoldja a hormonproblémáimat. Nem épp munkahelyi viselet, de ott úgyis magunkra kell húznunk a nyomi, piros köpenyt, ami mindent takar.) Szóval Misha tetőtől talpig végignézett rajtam, és hallhatóan nyelt. Végül is egy szellemileg sérült férfi is férfi, nem? (Szerencsére a tekintete nem időzött a mellemen, mint sonkaszagú Sanyibáé.)

– Mit csinálsz itt korán reggel? – kérdeztem.

– Nézem a napfelkeltét – vont vállat, és vissza is fordult az ég felé.

– Akkor nem zavarlak, szi…

– Te mit csinálsz? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Dolgozni megyek.

– Mit dolgozol?

– A dolgomat – vágtam rá. Nem nagyon akartam dicsekedni a betanított munkával. – Az ablakodból is láttad volna a napfelkeltét. Hogyhogy ilyen messze kijöttél? – Ez van, gyanakodtam, na. Most már ide is követ?

– Mikor lesz munka vége? – tudakolta.

– Kettőkor.

Misha megfordult, és nagy komolyan kijelentette:

– Itt leszek kettőkor.

Torkomon akadt a szó. Bizonyára észrevette a megrettenésemet, mert alig látható mosolyt eresztett el.

– Nem leszek itt kettőkor – helyesbített.

A rohadt, kerítő, hajnali szellőnek (ah!) persze pont most kellett kitalálnia, hogy megfordul, és a képembe nyomja Misha kéklenorillatát, ami bekapcsolta az automata válasz funkciót:

– Gyere csak nyugodtan.

(FRANCBA!)

Misha felvont szemöldökkel nézett rám, újra végigmért, majd kurta biccentés után szó nélkül lelépett.

– Akkor szia – motyogtam magam elé. Egész álló nap öblítőillatot éreztem annak dacára, hogy izzadós Marikát pont mellém osztották be. Bőszen forrasztgattam a hülye vezetékeket, és az se tudott felhúzni, hogy megint állt a sor, mert hozzánk vágtak át egy elvarázsolt nőszemélyt, aki több orrszőrvágó burkolatot dobott a földre, mint a szalagra.

Műszak végén tovább zuhanyoztam, mint szoktam, kijavítottam az amúgy nem látható sminkemet, amikor eszembe jutott, mit mondott Misha.

Sántikálva slattyogtam át a parkolón, miután nagy igyekezetemben akkorát estem a lépcsőn lefelé jövet, mint a nagykabát. Szerencsére nem törtem össze magam nagyon, de biztos bekékül a térdem meg a könyököm.

Misha ugyanott állt, ahol hajnalban, csak épp az ellenkező irányba bámult, így nem látta rogyadozó bevonulásomat.

– Szervusz – köszönt, mielőtt megszólalhattam volna.

– Honnan tudtad, hogy én vagyok?

– Érezlek.

Már épp kibuggyant belőlem a szokásos malacszerű röfögés, ami általában a röhögést előzi meg, de megdermedtem abban a pillanatban, hogy Misha megfordult. Most sem vérzett, és az a nézés… hát az, kérem, pont nem egy szellemi fogyatékos nézése volt. Tuti, hogy krónikus fehérjehiányom van, de ESKÜSZÖM, FELFALT A SZEMÉVEL. Aztán visszavarázsolta eredeti, kissé nyomorult bambulását, és azt kérdezte:

– Nagyon fáj a térded?

– A könyököm jobban – vágtam rá. – De honnan…

– Érezlek.

– Ühüm.

Álltunk és vizslattuk egymást, de kezdtem egyre szerencsétlenebbnek találni a helyzetet.

– Elkísérsz? – kérdeztem.

Némán bólintott, és elindultunk. Épp a harmadik izzadtságcseppet töröltem le a homlokomról, amikor végre rá mertem nézni Misha faarcára. Ő bezzeg nem izzadt, pedig rajta volt a kék-sárga szkafander, bakker.

– Nincs meleged?

Hallgatott. Battyogtunk tovább. Én kicsit féloldalasan tipegve, ő meg hosszú léptekkel. Alig bírtam lépést tartani vele.

– Örülök, hogy már nem vérzik az orrod – szuszogtam úgy kétszáz méter után, amikor félig kint fityegett a tüdőm a számból.

– Megszokott a test.

Erről egy démonos film ugrott be, és nem átallottam kuncogva megjegyezni:

– Elég sokáig tartott. Ördögűző járt már nálad?

Misha megtorpant, felém fordult, és majdnem felnyársalt a tekintetével.

– Miért kérdezed? – morogta összeszorított szájjal. (Fú, de szexi így!)

– Láttad már a Tüzes démon a szomszédomat?

– Nem. Mi az? – méregetett továbbra is dühösen.

– Amikor a pasi rájön, hogy a szomszéd csaj azért zakkant, mert megszállta egy démon. Aztán mindenféle véres dolgok történnek, és nem tudja belőle kizavarni még az ördögűző sem. De a pasit nem bántja, sőt még szexelnek is, a csaj terhes lesz, aztán szül egy…

– Nem vagyok démon! – horkant fel Misha. – És nem szexelek!

Ez a két infó biztonságérzettel töltött el. Tehát nem akar se megszállni, se megmászni. Na, ám ekkor:

– Feljössz hozzám? – kérdezte.

Igyekeztem visszarakni az államat a helyére.

– Nem ismerlek még annyira – hebegtem tétován, és örültem volna, ha a mellettem bűzölgő fehér kuka nyerítő paripává változik, amin elvágtathatok a kínos szitu elől.

– Nem is kell – jelentette ki szigorúan.

Néhány légzőgyakorlat után nagyjából rendeződött a szaturációm, és megráztam a fejemet.

– Nem megyek.

Összehúzta a szemét, fél lépést tett felém, és fenyegetően benyögte:

– Feljössz hozzám, Angelika!

Paff. Honnan a frászból tudja a nevemet?! Serényen fulladni kezdtem.

– Csak Angi… – nyögtem ki végül.

– Gyere fel hozzám, Angi – mondta kevésbé keményen, majd lehunyta a szemét, öt másodpercet várt, úgy suttogta: – Kérlek.

Most már biztos voltam benne, hogy mielőbb menekülnöm kell.

– Bocsáss meg, de nem. Tudod: idegenekkel nem állunk szóba, meg hasonló blabla.

– Nem vagyok idegen. – Misha égkék szeme egyre szebben ragyogott, és megint lenorillat terjengett mindenütt. Még közelebb lépett hozzám, mire ösztönösen hátráltam, de mert nem akartam a kukának tolatni, oldalra sasszéztam.

– Ne haragudj, Misha, de ma tényleg nem jó. Tegyük el máskorra, rendben? Addig még találkozunk párszor, és…

– Mit csinálsz ma? – vágott közbe.

– Hát… a szokásosat.

– Veled leszek.

– Nem! – vágtam rá talán túlontúl hevesen.

– Miért nem?

– Mert… nem, és kész. Dolgom van. Biztosan várnak már a szüleid, és…

– Messze vannak – vont vállat. – Beszélgetnem kell veled.

– Majd máskor… – próbálkoztam kétségbeesetten. Te jó ég, ez már durva!

– Akkor máskor. – Kurtán biccentett, és mire magamhoz tértem volna, angolosan elszelelt.

Na, ez mi?