Ki kellett
hevernem a sokkot. Kutyát, ismétlem KUTYÁT mentettem tegnap. Egy német juhászt.
Kapok mikroszálas kendőt meg Szidolt, hogy polírozgassam a glóriámat? Na, de
van itt még más is, elmesélem.
Igazából egy
biciklis gyerek esett volna akkorát a tónál, mint a nagykabát. Oké, kavicsos
útra zuhant volna, de ekkora bukástól csak nem törik ki a nyaka? Szépen az
útjába álltam, így elkerülte a balesetet, erre mi van? Egy kutya robogott az út
felé, utána lebegett a babakék póráz. Fiatal csajszi sipított, hogy „Rexi,
Rexike, gyere vissza!”, és tipegett a magas sarkú szandáljában, én meg – lévén
a tornacipő kényelmesebb viselet – Rexike után vetettem magam.
ORRVÉRZŐS MISHA
PEDIG OTT ÁLLT A JÁRDÁN, lazán lépett kettőt oldalra, így Rex kénytelen volt
behúzni a féket. Ránézett Bloodynose-ra, aki természetesen most is csepergett,
aztán száznyolcvan fokos fordulattal, komótosan visszaügetett a halálra vált csajszihoz.
Misha továbbra
is kis terpeszben állt, és meredten bámult, míg odaértem hozzá. Legnagyobb
megdöbbenésemre megelőzött a köszönésben (illetve ezek szerint meg is
feledkezett az iménti jelenetről):
– Szervusz.
(Ez milyen már? Hehehe.)
– Szia, hát
te?
– Sétálok.
– És még
mindig vérzik az orrod – sóhajtottam. – Egy köpésre van a kórház, elkísérsz?
Elkerekedett a
szeme.
– Miért…
sétálsz kórházba? Nem vagy beteg – jelentette ki. Bizonyára röntgenszeme meg
ultrahangos füle meg mit tudom én, mije van, és átvilágított.
– Hogy
végre elmúljon az orrvérzésed.
Rántott egyet a
vállán, és elvette az orra alól a zsebkendőt. Nem buggyant ki újabb piros lé.
– Nem
vérzik nagyon. Megszokom. Pár nap, és elmúlik.
– Hé! –
vigyorodtam el. – Folyékonyan beszélsz!
– Tanulom –
bólintott ártatlan képpel.
Hogyne, mert
néhány nap alatt makogásból el lehet jutni eddig, mi? No, akkor lássuk csak!
– Gyakran
vérzik az orrod?
– Eddig
sose. (Végre rám nézett. Még mindig kékebb a szeme az enyémnél, de inkább az
orrát fixíroztam, szétverés nyomát kutatva, hátha attól patakzik ilyen buzgón
két hete, viszont most is ugyanolyan hibátlan volt, mint legutóbb.)
– Verekedtél?
– vigyorogtam, mire még kerekebb szemmel bámult. Még kicsit guvad, és tuti
kigurul a szemgolyója a járdára.
– Nem –
felelte olyan hangsúllyal, mint vérig sértettem volna. Eszembe jutott, hogy
Misha eléggé labilis és hisztis kisfiú, nem szabad felzaklatni hülye kérdésekkel.
– Hány éves
vagy, Misha? – kérdeztem nagyon kedvesen. Hja, nem tudom, hogy kell bánni a
fogyatékosokkal, hát úgy beszéltem, ahogy egy gyerekkel tenném.
Végre lejjebb
csúszott a szemöldöke, kicsit gondolkozott, majd a homlokomról olvasta le a
választ:
– Pontosan
nem tudom. Hatezer.
Rohadt jó színésznő
lennék, mert a kipukkanó röhögést elfojtva mély bólintással nyugtáztam a
hallottakat.
– Jól
tartod magad, Matuzsálem. No, és milyen itt Ajkán lakni?
– Nem
Matuzsálem – rázta meg a fejét, amitől ide-oda libegtek kócos, barna tincsei. –
Ő csak 969 évig élt. És érdekes Ajkán lakni.
– Ó, bocs,
nem vagyok Bibliafan. Honnan jöttetek?
Misha hirtelen ijedt
fejet vágott.
– A me…
meny... meny… – hebegte, majd összeszorította a száját, és villámló tekintettel
mért végig.
– A
megyeszékhelyről? Veszprém? – próbáltam kisegíteni.
– Da! –
vágta rá, és szuszogott párat, mintha lefutott volna közben pár kört.
– A
szüleiddel, ugye?
Most már tényleg
dühös lett a képe, és az orra vére is eleredt. Gyorsan odanyomta a
zsebkendőjét, és elfordult.
– Ne
kérdezz annyit! – morogta. Biztos nehéz lehet ennyi mindenre koncentrálni.
– Bocs!
Akkor egy gyors kérdés, és nem is zavarok tovább. – Nem tudom, hogy jutott
eszembe ez a hülyeség, de mindegy is, mert igenis jól tettem, hogy
megkérdeztem! Újabban van elég dolog, amitől parázhatok, nem kell még ez is. – MISHA,
UGYE CSAK VÉLETLENÜL VAGY MINDIG OTT, AHOL ÉN?
Bloodynoze
arcáról felszívódott minden érzelem, és olyan lett, mint egy humanoid pókerarcú
szobor. Már-már azt hittem, meg is halt, de mély sóhajjal rebootolt, és amikor
rám nézett, a tekintete tényleg hatezer évesnek látszott.
– Véletlenül
– suttogta letörten, és megroggyant.
– Akkor jó.
Most megyek, szi…
– Miért? –
vágott közbe, és megint magára öltötte a mustráló arckifejezést, amit amúgy
tudvalévő, hogy ki nem állhatok, de egy gyogyós esetében mégiscsak más.
– Mert
dolgom van – mosolyodtam el.
– Miért
álltál a bicikli elé?
Na, itt paffá
lettem. Ez tényleg engem figyelt!
– Elgondolkoztam
séta közben, és nem vettem észre.
– Nézted.
– Bambultam.
Nem láttam. – Itt fura érzetem támadt, nem tudom elmondani, pontosan milyen.
– És miért
vagy szomorú?
Újabb paff.
Hiszen vigyorgok, mint a tejbetök, nem? Hogy lennék szomorú?
– Nem
vagyok az. Örülök, hogy Rexike nem futott ki az útra.
– Mindig
szomorú vagy – szólt Misha makacsul, és még a szemét is összehúzta, úgy figyelt
tovább. Kutya legyek, ha nem értelmet láttam a tekintetében! Ezek szerint
lenorillatú Misha csak rohamokban defektes?
– Szóval
mégis figyelsz engem? – kérdeztem félrebillentett fejjel, mire kihúzta magát
(majdnem egy fejjel magasodott fölém), és hátrált fél lépést.
– Véletlenül.
– Aha.
Ráadásul rossz megfigyelő vagy. – Kezdtem ideges lenni. Még hogy Misha a hisztis,
mi?
– Én megyek
– bökte ki váratlanul.
– Menj csak
– mondtam cseppet sem kedvesen, és én barom még hozzá is tettem: – És ne
elemezgess engem, jó?
Misha szó nélkül
hátat fordított, és hosszú léptekkel elsétált. Azért sem néztem meg, merre megy,
inkább elvánszorogtam a Tescóba grillcsirkét enni.
Morcos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése