Június 11. szerda

Na, szóval miután lenyomtam egy light-os menetet Bloodynose-zal álmomban, folytatom az élménybeszámolót. Francba, még mindig izzadok. El kell mennem vérképet csináltatni. Lehet, hogy magas a TTV meg az UAHP hormonom is. (Tökömtelevan és utálomahelyespasikat.)

Ott tartottam, hogy „ANGI!”, és amikor magamhoz tértem, még mindig a váróban voltunk. Egy padon fetrengtem, felettem egy néni meg két csaj mondta a magáét aggodalmas tekintettel. Amikor elhangzottak a „kórház” meg „mentő” szavak, azonnal felültem, mint a keljfeljancsi. Misha sehol, túl sok az ember, el kell tűnnöm nyomban.

– Jobban van? – kérdezte a néni, miközben a szeme alatt rángatóztak a táskák.

– Csak lepihentem – motyogtam egyre nagyobb zavarban. Szerencsére a három nőszemélyen kívül nem foglalkozott velem más.

– A férje mindjárt visszatér az ennivalóval. Azt mondta, egész nap nem evett, hát kedveském, ez nem jó fogyókúra – sápítozott az öregasszony.

– Minden oké? – kérdezte az egyik lány, és tétován babrálta a mobilját.

– Aha, csak kicsit ki vagyok purcanva, mert…

– Már jön is a férje – jelentette a nő.

Nem siklottam el a két csaj rajongó tekintete felett, ahogy Misha bevonulását nézték. Az említett férfiú aggódva nyújtott felém egy üveg jeges teát, két előrecsomagolt szendvicset meg egy citromos jégkrémet.

„Kincsek!” – Ez volt a legelső gondolatom.

– Babát vár a felesége? – kotyogott a néni. Erre már felkaptam a fejem.

Misha halál nyugodtan nézte, ahogy lefagyok. Kivette a kezemből a palackot, letekerte a kupakját, majd a nénire pillantott.

– Nem szexelek vele – mondta, mire a két csaj hirtelen roppant érdekes fejet vágott. Titkon végigmérték Bloodynose munkásszerkóját, elidőztek a fenekén, majd összenéztek, és úgy döntöttek, mégsem hívnak mentőt. Fülig érő vigyorral mormoltak valami köszönésfélét, aztán távoztak. Mire kihörpöltem a teát, a néni is elcammogott, csak Misha állt velem szemben különös ábrázattal.

– Feleséged? – nyeldekeltem.

Csak nézett tovább. Beleharaptam a szendvicsbe, miután gondosan arrébb tologattam benne a méternyi szalámiréteget. Misha bámult hangtalanul. Annyira kajás voltam, hogy nem érdekelt, amikor azonban megnyalta a száját, félrenyeltem.

– Ne olyan mohón – mondta gyengéden, míg céklavörös fejjel és könnybe lábadt szemmel küzdöttem az életemért.

– Te beszélsz – fuldokoltam –, mikor köhöhö… agyfagyást kaptál a múltkor?

Az élet-halál harc pozitív végkifejletét követően jobbnak láttam a jégkrémet elfogyasztani, illetve indulni is, de az utóbbit Misha elhalasztotta azzal, hogy:

– Edd meg itt, nézem.

Kis vékonyka jégkrém volt, mint egy henger, amit be kellett dugni a számba ahhoz, hogy leharapjam.

– Ki nem állhatom, ha kukkolnak kaja közben – dohogtam mogorván, és azért sem néztem fel. Szopogattam a jégkrémet, lassan a rosszullétem is leköszönt. Már elértem a pálcika tetejét, amikor:

– Megkóstolnám…

Ijedten pillogtam fel Mishára, aki ökölbe szorított kézzel állt, és a száját rágcsálta.

– Nem lehet – nyögte a fejét rázva. – Edd tovább!

– Ha megkívántad, vegyél magadnak is.

– EDD TOVÁBB, ANGI! – mondta megint, és úgy meredt rám, mint a felajzott vad. Ez valami kajafétises perverz, papám! Beleharaptam a jégkrémbe a pálcika mellett, mire Misha halk nyögést hallatott. Hülye. Haraptam még egyet – felsóhajtott. A következő előtt mormogott valamit a kísértésről, és hanyatt-homlok a kijárathoz menekült. Ott rogyadozott a falnak fordulva, míg végeztem.

– Vegyél egyet – mondtam kedvesen, amikor odaértem hozzá. Sajnos nem mutatott rá hajlandóságot, pedig végre lett volna alkalmam lelépni. Rám nézett, helyesebben a számra, nyelt egyet, és bejelentette, hogy:

– Már lehiggadtam.

Kurta bólintással nyugtáztam, és elindultunk, de amint kiértünk és a szellő lenorillatba burkolt, begerjedt a beszélőkém.

– Miért van rajtad munkaruha? – tudakoltam.

Misha lenézett magára, majd értetlenül rám.

– Ezt találtam.

– Aha. Hihetetlen, hogy nem sülsz meg. Mesélj nekem Oroszországról!

– Nem fogok. (Kezdődő dac a hangjában, juhú.)

– Mit dolgoznak a szüleid?

– Apám… vezető.

– Sofőr?

– Főnök egy – habozva nézett körül -… nagy cégnél. Anyám nincs.

– Ó… tehát egyedül élsz abban a lakásban?

Néma bólintás jött válaszként. Lehetetlen, hogy egy gyogyóst így magára hagyjanak. Tuti, hogy csak fel akar vágni, milyen ügyes és önellátó.

– Ismered Hantos Juditot? Ott dolgozik a Deák utcában. Pszichiáter.

– Nem.

– Ugyan, ez nem ciki – mosolyogtam. – Timi is jár.

Misha gyanakodva rám sandított.

– Nem vagyok értelmi fogyatékos, és pszichiátriai eset sem – mondta váratlanul, aztán elkapta a karomat, amikor majdnem orra buktam. Olyan lendülettel rántott vissza, hogy nekikoppantam a mellkasának.

– Milyen… folyékonyan… beszélsz magyarul – habogtam bénultan. (Utólag belegondolva csak lábujjhegyre kellett volna állnom, felkúszni a nyakába és rátapadni a szájára, mint egy pióca.) – Már nem kell megtartanod.

– Még tartalak. Jó érzés érezni a szívverésedet a testemen.

Agyvérzés és infarktus kombója kerülgetett. Mi a frászkarika van velem? Ez nem normális reakció, bakker!

– Elkésem…

Fix, hogy mialatt visszatartott az eséstől, észrevétlenül belém nyomott valami térdpuhító elixírt. Gyenge voltam, mint a hajnali babaszar. Szerettem volna lefeküdni EGYEDÜL!

– Misha, te gondolatolvasó vagy, ugye? – nyöszörögtem zöldülve.

– Csak érezlek.

– Nem vagyok ájulós, de megint összeesek… valami bajom van.

– Lassabban vedd a levegőt! – Ekkor vettem észre, hogy markolja a ruhámat a derekamon. Atyavilág, ha most közelebb húzódok, és érzem, hogy… Határozottan megrázta a fejét. – Helytelen, amit művelsz, Angi. Engedj el!

Tüntetőleg felmutattam a kezemet, hogy lássa, hozzá sem érek.

– Fejben engedj el! – helyesbített.

– Miről beszélsz?

– Tilos hozzád érnem – szólt fahangon. – Ha nem hagyod abba, tényleg elkésünk.

– De nem csinálok semmit! – tiltakoztam. – Te szorítasz még mindig.

Ez végre hatott, Misha máris eleresztett, és hátrált egy lépést. Eddigi faarca hirtelen félszeggé változott, még ki is pirult.

– Sajnálom, de nagyon kényszerített, hogy… de már mehetünk.

Esélyem sem volt lerázni. Némán baktattunk, míg végül megálltam a leendő akció színhelyén, és kerestem egy árnyékos helyet. Még volt tíz percem, meg egy púp a hátamon, aki máris megszólalt:

– Tényleg nagyon sajnálom.

Bambán néztem rá, hiszen el is felejtettem, mi történt az imént. A 17:34-es eseményre készültem.

– Hogy rosszul lettél tőlem – magyarázta.

Ezen már mosolyognom kellett.

– Nem tőled, vagyis nem úgy, hanem… na, szóval néha furcsán fogalmazol, és összezavarodom. Meg úgy összességében különös vagy – intettem végig rajta. – Ez a ruházat, az érezlek maszlag meg… Csak fura fazon vagy. Nem tudom, mit kéne gondolnom rólad. Lehet, hogy pszichopata vagy.

– Nem vagyok pszichopata.

– De követsz, valld be!

– Ismernem kell téged.

– Tudod, hogy ez kettőn múlik? – kérdeztem félrebillentett fejjel, mire váratlanul közelebb lépett hozzám, alig kéttenyérnyire.

– Akkor kérlek, dönts a javamra! – mormolta. (Ah!)

– Mit akarsz valójában?

– Már mondtam: megismerni. Mi történik hét perc múlva?

Belém fagyott a lehelet.

– Jön egy… egy ismerősöm.

Már csak arasznyi volt a távolság. Betört az aurámba, és megint szuggerált, vagy mi.

– Nem igaz – mondta halkan.

Tíz centi, kilenc, nyolc… Egy hajszálnyival feljebb emeltem a fejem, de nem néztem a szemébe.

– Találkozóm van – dünnyögtem. Zsibbadtak a lábaim.

– Hazudsz – suttogta A SZÁMBA, ám ahelyett, hogy kicsúszott volna alólam a talaj, elöntött a düh.

– Egy rohadt autóbaleset lesz hét perc múlva, úgyhogy hagyd abba ezt a lábgyengítős baromságot!

Egyből feljebb emelkedett, pedig már azt reméltem hittem, belém kóstol.

– Autóbaleset?

A francba, ebből hogy jövök ki? Sehogy. Misha nem tágít mellőlem, és ha látja, amint besasszézok az útra, még képes, és visszacibál. Akkor pedig ütközés lesz. Lázasan járt az agyam, mit hazudhatnék, de aztán rájöttem a megoldásra: Misha úgyis fogyatékos, valószínűleg nem érti majd, mi ez az egész. (Voltaképp még én sem értem.)

– Igen, az. 34 perckor. Balról szürke Citroen érkezik majd, úgyhogy figyeld az utat erősen, jó? – Ez az! Bevonom Mishát, amitől roppant fontosnak érzi majd magát, aztán örül, és az új infókkal ellesz egy ideig, engem meg végre békén hagy.

– Te ezt honnan tudod? – kérdezte, és egy kisebbfajta lavór megirigyelhette volna a szeme méretét.

– Megálmodtam – feleltem lazán, az utat fürkészve. – Néha szoktam. Ez ilyen kalandos.

– Megálmodod? – A hangja alapján Misha feje kábé olyan zilált lehetett, mint szegény Timié skizo roham közben. – Hogyan álmodod meg?

– Vízszintes testhelyzetben, csukott szemmel. Még négy perc.

– De ez rossz dolog! – mordult fel Misha.

– Hogy életeket menthetek? – Szigorúan néztem rá. – Ha nem tetszik, menj innen!

– Maradok, mert nézem.

– Felőlem. De itt maradsz a helyeden, oké?

– Kilépsz az autó elé, ahogy a tó mellett a biciklis fiúnál?

Leesett az állam. Mostanában sűrűn csinálja. Még a végén egészen kilazul, és ezentúl pempőt fogok enni.

– Igen. A legelsőnél visszapörgettem az időt, de olyan rosszul voltam utána, hogy jobb megelőzni.

Misha megfagyott, így végre az eseményekre koncentrálhattam. Hamarosan felbukkant a fehér Suzuki, én pedig akcióba lendültem. Ebből Misha, a nép meg a sofőr annyit láthatott, hogy beszédülök az út közepére, és hányásra készülődve görnyedek.

Kivételesen nem küldtek el az anyámba, a suzukis nő rögvest a segítségemre sietett, majd miután biztosítottam afelől, hogy a kezdődő szalmonellám a ludas, és nem fogok elájulni, átkísért a járdára, majd visszaült az autóba és elhajtott. Ennyi volt az egész, fél perc fennakadás, és mindenki sértetlenül megúszta. Visszajutottam Mishához, akinek még mindig nem oldódott a dermedtsége. Megbotránkozva mért végig.

– Mit bámulsz? Mégis lehánytam magam?

Sasolt még egy ideig, aztán felhúzta a vállát, mintha fázna.

– Nem szabad beleszólni a sorsba – jelentette ki.

– Ki mondja?

– ÉN mondom.

– Aha. Szóval szerinted rossz dolog megmenteni valakit?

– Ez nem a te dolgod. – Misha szavai keményen csattantak. – Nincs jogod beleszólni mások életébe.

– Halálába – helyesbítettem.

– Nekik ez volt elrendelve – intett az útra.

– Egy kábé harmincéves nőnek meg az ötvenes fószernek a feleségével? Elég gáz elrendelés, nem mondom.

– Nem áll jogodban megváltoztatni a dolgokat.

Sebesen ment fel bennem a pumpa.

– Na ne mondd, te erkölcscsősz! Biztosan viccből kaptam ezt a képességet, igaz?

– Szerinted kitől kaptad? – nézett rám szúrósan.

– Franc tudja. De ha kaptam, ki is használom. Te hagytad volna meghalni a kisfiút a tónál?

– Így kellett volna lennie.

Elhűlve bámultam Mishára, és egyszerre az összes vonzó tulajdonsága szublimált az éterbe. Visszataszítónak láttam. Egy idióta seggfejnek, és nem is rejtettem véka alá.

– Érzéketlen tuskó vagy! – sziszegtem, és azonmód elindultam a pályaudvar felé. Még jó, hogy Misha retúrjegyet vett, máskülönben sápítozhatnék Timinek, hogy csináljon valamit. Van az a hülye szokásom, hogy a bankkártyámat csak akkor viszem magammal, ha előre tudom, hogy vásárolni fogok. Ma nincs vásárlós nap.

Haladtam is vagy két métert, amikor a semmiből itt teremtek a láthatatlan pókok a hálóikkal, és paravánt löktek a testem elé. – A faszomba!

– Csúnyán beszélsz – mondta Misha közvetlenül mögöttem.

– Szakadj meg! – Próbáltam megfogni az ocsmány hálót, de persze nem találtam. – Elegem van! – sipítottam, amikor éreztem, hogy a nyakamhoz ér.

– Higgadj le, Angi!

– Utálom a pókokat! Utálom ezt az egészet! Téged is utállak!

– Utálj nyugodtan, de most le kell higgadnod.

Dühösen megpördültem, és Misha szörnyülködő tekintetének nyoma sem volt – kétségbeesetten nézett rám.

– Nem nyugszom, míg haza nem érek, és ki nem ütöm magam teljesen! – harsogtam, mint akinek elmentek otthonról.

– Nem szabad ilyen ingerültnek lenned, mert érzel – dünnyögte.

– Mit zagyválsz?

– Érzel – intett a vállam felé, amin még mindig pókháló csücsült. – Érzel, ugye?

Mintha egy tollpihét húztak volna végig a nyakam oldalán. Rögtön odakaptam.

– Mi a frász?!

– Érzel engem.

Hátráltam két lépést.

– Te mi az istenről…

– Ne vedd a szádra! – reccsent rám váratlanul.

Most már komolyan a rosszullét kerülgetett, pláne, amikor valami különös, cirógató melegség suhant végig a karomon. Még a hátamon is égnek áll a pihe.

– Ezt te csinálod? – suttogtam (valószínűleg hamuszürkén).

– Ezért nyugodj meg végre, és akkor nem érzel.

– Mi az ist… frászt művelsz?

– Próbállak lebeszélni az ostoba tetteidről, de te egészen összezavarsz, és épp elárulom magam – darálta gépiesen.

– Mi folyik itt?

– Menjünk haza.

– Misha, mi folyik itt?

– Angi, menjünk!

– MISHA!

Holnap folytatom. Fene se gondolta, hogy ez a semmiség ilyen sok helyet foglal. Álmos vagyok és rettenetesen dühös.