Június 12. csütörtök

Szerencsére Mishával nem találkozom egyáltalán, így a napjaim nagyjából a szokásos kerékvágásban zajlanak. Azaz holt unalmasan. Látomásom sincs, aminek örülnöm kéne, de a fásultságon kívül nem érzek mást. Folytatom az élménybeszámolót. Ott tartottam, hogy „MISHA!”

– Elmondom később – intett, miután már mindenki minket figyelt, hála eszement ordítozásomnak. – Beszélünk a vonaton, jó? Gyere!

Olyan szinten zavart voltam, hogy nem ellenkeztem, amikor a karomnál fogva húzni kezdett. Nem emlékszem, hogy jutottunk el az állomásig, mit csináltunk a váróban és hogy kerültünk fel a vonatra. A tudatom valamikor félúton kapcsolt vissza.

– Mi a retek van velem? – nyöszörögtem a bőgés határán, és legszívesebben belebújtam volna az ocsmány fekete, szakadt ülésbe, el jó mélyre a retkes szivacsba, hogy semmit se lássak és érezzek Mishából.

Persze neki mindenáron nyomulnia kellett. Közelebb csúszott, és egy pillanatra a kezemhez ért. Kábé egymillió volt csapott meg azonnal. Hülye könyves klisék, bakker.

– Nincs baj veled.

– Akkor miért éreztem, hogy…

– Hiszen a baleseteket is előre látod – szólt közbe, amin igencsak elgondolkoztam. Mi van, ha az átkommal jár ez az érzős izé, és Misha is emiatt érez? Végtére is zakkant, még ha tagadja is. Simán lehet fejlettebb másban, ha már az agya csökevényes. Én pedig furcsa kisugárzással bírok látnok mivoltom végett. Viszont mi a helyzet az ő aurájával, vagy mi a francnak mondják? Másét sose éreztem, csak az övét, azt a pókhálószerű szart.

– És te mit látsz előre? – szipogtam. – Én miért éreztelek téged? – tettem hozzá, amikor értetlenül meredt rám.

– Nagyon ideges voltál, azért lehetett.

– Elég sűrűn vagyok nagyon ideges – mondtam csípősen. – Ez nem magyarázat. Mi volt az a simogatós izé? Elég dög dolog ám betörni más aurájába! Vagy ez a csajozós módszered? Láthatatlan nyúlványaid vannak, ilyen oktopuszos cucc, és azzal taperolod a jónépet?

Misha halványan elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni.

– Örülök, hogy jobban vagy. – Derűsen felcsillant a szeme.

– Nem vagyok jobban – vetettem ellen duzzogva.

– De igen, mert megint úgy beszélsz, mint előtte.

– Szóval? Ki vagy te, ex-veszprémi Misha, egyedül élős és sűrűn orrvérzős Misha, akinek csak munkásruhája van, és hisz az eleve elrendelésben?

– Elég, ha ennyit tudsz rólam – mosolygott rendületlenül.

– Aha. De neked mindenképpen meg kell ismerned engem.

– Így van.

– Mi a neved? A teljes neved?

– Misha… Lagransky.

– Hány éves vagy?

– Hatezer.

– A tested hány éves?

Összeszűkült szemmel nézett rám, de végül bólintott.

– Huszonnégynek felel meg.

– Hol van az édesapád?

Erre már nem szólt. Visszahelyezkedett az ülésben, összefonta maga előtt a karját, és dörmögött valami ne faggasshoz hasonlító zagyvalékot.

Csendben üldögéltünk, és már majdnem el is szundítottam a monoton zakatolásban, amikor spontán kitört belőlem:

– Szeretnék megpurcanni.

Misha akkorát vetődött az ülésben, hogy azt hittem, legurul a retkes flaszterra. Végül megvetette az egyik lábát, mielőtt lebucskázott volna.

– Miért?

– Mert egy fabatkát se érek. Szar vagyok.

– Az emberi élet mindennél fontosabb – mondta Misha különösen elmélyült hangon.

– Élet – legyintettem. – Vegetálás. Lassan három hónapja halottnak kéne lennem, de még ahhoz is gyáva vagyok. Csinálom ezt a szarságot, holott nem kényszerít rá senki, és utálom, és nagyon utálom.

– Csúnyán beszélsz, Angi.

– Ezt már mondtad. Én ezt már nagyon nem bírom, nem akarom.

– Akkor hagyd abba.

– De én – a francba, és tényleg elkezdtem bőgni – nem bírom elviselni a tudatot, hogy megmenthettem volna őket… AZ EMBERI ÉLET MINDENNÉL FONTOSABB.

– Ez más, ennek nem így kéne lennie.

– Jaj, hagyd ezt abba, jó? Hagyj békén, egyáltalán ne szólj hozzám!

– Rossz érzés, ahogy szenvedsz.

– Ülj át máshová! – (Remek. Még jobban bőgtem. Hülye hisztérika vagyok.)

– Szeretnélek megvigasztalni.

– FOGD MÁR BE A SZÁDAT!

Végre csend lett. Azaz nem egészen, mert egész úton hüppögtem, az orromat fújkáltam, Misha azonban szoborrá változott mellettem. Amikor megérkeztünk Ajkára, kilőttem magam, mint a rakéta, és vissza se néztem. Csak remélni tudtam, hogy Misha lekopott. A belem lógott, mire elértem az házunkig (vágtattam hazáig), de mielőtt kinyithattam volna a kaput, egy árny libbent mellém. Misha nem kopott le.

– Felmegyek hozzád – jelentette ki.

– A nagy lópikulát jössz fel. Aludnom kell.

– Veled kell lennem.

Szembefordultam vele, és nekidőltem a kapunak.

– Én viszont nem akarok veled lenni. Holnap feladom a címedre a vonatjegy meg a kaja árát rózsaszín csekken. Lagransky Misha, Móricz utca 16. Most pedig szia.

– Angi…

– Ha visszatartasz, tökön rúglak és sikítok.

Misha máris hátrébb húzódott, én pedig faképnél hagytam.

Azóta se láttam. Másnap feladtam neki a pénzt – tartozzon neki a halál. Ennyi.

Mint mondtam, fásult vagyok. Kábé mint egy majomkenyérfa. És izomlázam van, tegnap túlzásba vittem az edzést.