Tíz napja nem
álmodtam balesetet! Hihetetlen! No, térjünk vissza a múlt szombatra.
Misha tehát
szájon csókolt, azaz teljesítette a „kettő egyszerre” motyogást: megkóstolta a
kaját meg engem is. Mindenesetre úgy tűnt, megbánta, mert olyan rémülten nézett
rám, hogy azt hittem, el is bőgi magát. (Nem mintha különösebben meghatott
volna, hiszen egyelőre a benyomásaimat elemeztem: Misha szája tényleg tök puha,
és olyan forró, mintha láza lenne, az öt másodperc pedig igencsak kurta idő.)
– Bocsánat
– suttogta.
– Erre nincs.
– Próbáltam szigorúan nézni, de nem ment. A hangom is olyan volt, mint egy
rebegős csitrié.
– Nem
fordul elő többet. – Komolyan mondom, ha van ilyen, hát térdre vetette magát
előttem a tekintete. Szivárogtak is a jobbnál jobb képek a fantáziámba…
Elkezdtem
letakarítani a kaját a kezemről.
– És finom?
– kérdeztem.
– Mi? –
Továbbra is rettenetes feje volt. Most mit kell úgy kiakadni? Én legalábbis nem
tettem… annyira.
– Hát a
rakott tészta.
– Te most…
nem kiabálsz és szidalmazol?
Röhöghetnékem
támadt a fejszerkezete láttán, de inkább elfojtottam. Megtörölköztem,
összeszedtem a villát, feltöröltem a szőnyeget. Szó nélkül kivittem a tányért,
és amikor visszajöttem, Misha úgy gubbasztott, mint aki menten megfagy. Kicsit
remegett is.
– Mi bajod
van? – kérdeztem.
– Rosszat
tettem – lehelte. – Nincs önuralmam.
– Ahhoz
képest elég visszahúzódónak tűnsz.
– Képtelen
vagyok itt maradni éjjel, pedig kell.
– Fenét
kell – legyintettem.
– Ez a
feladatom. Veled leszek holnapig, és utána is szemmel tartalak.
– Remek.
Hát majd alszunk.
– Sose
alszom. – Vicces volt, ahogy folyton változott a mimikája ijedt és kétségbeesett
között.
– Akkor
tévézel.
– Nem. –
Misha kiegyenesedett, és nekidőlt a szekrénynek. – Téged foglak nézni éjjel,
bűnös gondolataim lesznek, és kitartóan fohászkodom majd az atyámhoz, hogy
segítsen átvészelni.
– Te ilyen
mazochista vagy? – vigyorogtam, holott majd kiugrott a szívem a helyéről. Most
vallotta be, hogy a szexre gondol, bakker, és akár rám is mászhat, míg alszom.
– Gyarló az
emberi test – dörmögött.
– A test
csak porhüvely. A gondolatok meg a vágyak az elmében születnek, vagy nevezzük
léleknek, nekem mindegy.
Még rémültebben
nézett rám.
– De én nem
vagyok ember, nem vagyok férfi! – kiáltott fel. Valószínűleg Timi is hallotta.
– Nem érted? Te művelsz velem valamit, amitől ilyen gondolataim fakadnak, és én
nem akarom ezt! Úgy viselkedik a testem, mint egy párosodásra kész hímé!
– Halkulj
már le, az ég szerelmére! – csitítottam. – Miért kell ezt beleóbégatni a világba?
Különben se állatok vagyunk, hanem emberek, és nem párosodni szoktunk, hanem szeretkezni.
Ősbunkó vagy! Tökre nem jön be ez a stílus.
– Szeret…
kezni?
– Halkabban!
– A testem szeretkezésre
kész – jelentette ki, mint valami tényt.
– Jó –
biccentettem. – Libbenj el ebből a lakásból, és segíts magadon. Az Isten is
megsegít.
– Nem
tudom, mit kell csinálni – mormolta, mire csak a szememet forgatni tudtam.
Atyavilág, micsoda idióta nyomorék ez? – Csak akkor vannak ilyen
gondolataim, ha így nézel – mondta összeszorított szájjal. – Csillog a szemed
és más a tekinteted. Sürgősen el kell mennem innen – jelentette ki. A hülye el
is indult az erkélyre.
– Hé, nem
arra van a kijárat! – léptem utána.
Rátenyerelt a
kilincsre, várt pár pillanatot, majd rám nézett.
– Nagy
veszélyben vagyunk, értsd meg!
– Ugye nem
leszel öngyilkos a szemem láttára? – tátogtam, amikor kinyitotta az erkélyajtót.
– Szó se róla, mérges vagyok a délelőtti miatt, de azért nem szívesen látnám,
ahogy széttoccsansz a betonon. És különben is, az előszobában van a cipőd.
Misha
megpördült, nekilökött a falnak, és belém fojtotta a sikolyt a szájával. A következő
pillanatban ismét a kilincset markolta, aztán a vállamnál fogva magához
rántott, és megint megcsókolt.
– Megyek –
mondta a következő csók előtt. – Most. – Újra rám tapadt, és eszembe se jutott,
hogy ellenálljak. Sőt. Hja. Sajna sőt.
– Mennem kell – suttogta, de fél centit sem húzódott el. A nyaka köré fontam a
karom, és most én nyújtóztam felé.
– Akkor
menj – mormoltam a szájába, mire a fejem a kézfején koppant, a keze pedig a
falon. Egész testével nekiszorított, így persze éreztem, amit nem kellett
volna. Szerencsére nem ment el teljesen az eszem, és bekapcsoltak a „basszus,
tegnap fürödtem utoljára”, „bakker, tutira nincs nála óvszer” és egyéb
ijedelmek, amik lehetővé tették, hogy végül eleresszem a nyakát.
– Köszönöm
– súgta, és mintha megkönnyebbülést láttam volna rajta. Ellépett tőlem, hátat
fordított és kimenekült az erkélyre.
– Bakker,
nehogy kiugorj! – Utána vetettem magam, de mire kiléptem, nem volt sehol. –
Úristen! – nyökögtem halálra váltan, és az első pillanatban nem mertem lenézni.
Biztos voltam benne, hogy vérbe fagyva fekszik, lába a nyakában, keze több
darabban szerteszét, feje meg valahol egy négyzetméteren szétterülve, akár egy
szaftos tehénlepény. Végül erőt vettem magamon, és áthajoltam a korláton.
Egy néni tolta a
bevásárlós kocsiját, arrébb egy autó parkolt ki éppen, átellenben pedig két
fiatal csávó sétált halál nyugodtan.
Nincs más
magyarázat, mint hogy Misha szublimált, vagy tényleg szárnyas jószág.
Hüledezve léptem
ki az előszobába, felkaptam a cipőjét és behajítottam a szobába. A hamar
előkerülő Timinek csak annyit mondtam, hogy a pasim eddig ért rá.
Azóta se láttam
Mishát. Szerdán untam meg a várakozást, és feladtam a cipőjét a postán. Először
firkantani akartam mellé pár sort, de rájöttem, hogy nem jó ötlet. Nem adom alá
a lovat. Meg akart ölni, nem igaz? Gyilkosokkal nem smacizunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése