Június 18. szerda

Ott tartottam, hogy „vedd le rólam”.

Misha a falnak simult, onnan pislogott rám.

– Nem tehetek róla. Próbálom, de kicsi a szoba.

– Akkor takarodj ki, te pöcs! Ne tapogass!

– Várj már egy kicsit! – csattant rám, mire elnémultam. – Ne hisztizz itt, mint egy kislány! Miért kell neked rögtön mindenen kiabálni és csúnya szavakat használni? Olyan vagy, mint egy neveletlen gyerek!

Tátva maradt a szám, ám úgy tűnt, Misha egészen belelovalta magát a megrendszabályozásomba.

– Csak kiáltozol, szidalmazol folyamatosan, pedig mindent a te érdekedben tettem, te buta ember! Te! – mutatott rám. – Vállalom érted a dorgálást az atyámtól és a testvéreimtől, de még annyit se mondtál, hogy köszönöm! Hálátlan vagy, buta, és… túl hangos!

– Oh… – ennyi volt a reakcióm. Meg a tátott szám, amin egész galambcsapat kényelmesen beröppenhetett volna.

Aztán megláttam valamit. MISHA HÁTA MÖGÖTT VIBRÁLT A LEVEGŐ, BAKKER! Mint nyáron a forró aszfalt felett. Oldalirányban és felfelé tartott, és ahogy követtem a tekintetemmel, olyat vetődtem az ágyban, hogy azt hittem, szétmegy a fejem a falon. Pislogtam párat, de nem a szemem káprázott. Vagy mégis, de rohadt tartósan. A fura jelenség hatalmas volt, és olyan formát adott ki, mint egy szárny, ami nem fér el rendesen. Mishából indult ki. És majdnem hozzám ért!

– Mi a…

Misha lehorgasztotta a fejét. A vibrálás erőtlenebb lett. Úgy éreztem, hányni fogok.

– Mi ez? – A számra tapasztottam a tenyeremet.

Misha rám nézett azzal a hatezer éves nézéssel, majd megint lehajtotta a fejét.

– Energia – mondta csendesen.

– De hogy, de…

– Nem veszélyes.

Szuszogtam párat, hogy legyűrjem a gyomrom emelkedését, majd ösztönösen magam elé húztam a nagypárnát, mint valami pajzsot.

– Mi vagy te…

Misha továbbra is a szőnyeget fixírozta, miközben a „nyúlványai” lassan egészen eltűntek.

– Isten teremtménye, akárcsak te – felelte.

– Én a szüleim teremtménye vagyok – mondtam valami fura, elvékonyodott hangon.

– Ezzel nem szállok vitába. – Megmozdult, én meg még jobban a falba préselődtem. Ha megint hozzám ér a pókhálója, tuti összecsinálom magam. – Most kimegyek – jelentette, és el is indult, engem pedig egy láthatatlan rugó kilökött az ágyból. Tényleg nem én voltam.

– Mi vagy te? – suttogtam, de nem mertem közelebb menni. Néztem a hátát, az ingét a lapockájánál, ám nyoma sem volt az előbbi izének.

– Misha.

– Nem ki, hanem mi? Mi volt ez az előbbi?

– Energia.

Remek. Rohadtul haladunk előre. Dühösen toppantottam egyet.

– Ne legyél mérges megint – mondta fejcsóválva.

– Természetes reakció az abszurd szitukban – vakkantottam. – Választ akarok, most!

Misha megfordult, és olyan erőteljes léptekkel sétált elém, hogy hátráltam (volna, ha nem ütközök bele a radiátorba).

– Mondtam már! – mordult fel. – Isten teremtménye vagyok.

Leblokkoltak a hangszálaim. Csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, a fenekemet hűtötte a hideg radiátor, a szememet meg csípte a könny. Ki akartam mondani, amit gondolok, de képtelen voltam. Hiszen az egész annak tűnt. Lehetetlen, hogy Misha angyal legyen! Azok csak mesebeli lények, ájtatos kóceráj az egész, fehér szárnyak meg ágyékkötő meg hárfa meg felhők…

„Rossz testet választottál” – hallottam Attila hangját a fejemben. Misha nem is angyal, hanem démon és kamuzott! Megszállta egy szegény gyépés ruszki testét! Úristen.

„Megszokott a test.” – Ezt meg Misha mondta, amikor végre elmúlt a makacs orrvérzése. Meg ez a sose izzad, sose büdös cucc… A rohadt életbe!

– Nem foglak bántani – mondta ekkor EZ A SZARHÁZI.

– Csak megszállsz – nyögtem ki végre. – Te egy démon vagy…

– Nem vagyok démon – rázta a fejét.

– Mi másért akarnád, hogy az emberek meghaljanak?

– Ezt is mondtam már. – Misha még közelebb lépett hozzám, már nem volt hova húzódnom előle. – Teljesen mindegy, mi vagyok, hiszen rettegsz tőlem.

– Undorodom…

– És undorodsz – bólintott. – Én csak nem akarom, hogy egy butaság miatt az életeddel fizess.

Erre már felszegtem az államat.

– Ebben semmi logika nincs. Mit érdekel téged az én fránya kis életem, miközben másokét leszarod?

– Lehetetlen vagy – sóhajtotta Misha, és a homlokához ért, mintha gondolkozna. – Mit nem értesz azon, hogy a sorsba való beleszólás rossz dolog? Emiatt ítéltek halálra.

– Tehát ha abbahagyom, életben maradok?

– Talán.

– Ühüm. – Csípőre vágtam az egyik kezemet. – Az a véleményem, hogy inkább mégis ki kéne nyírnod. Ha továbbra is rémálmaim lesznek, utána pedig olvasom a halálhíreket, amiket megakadályozhattam volna, tuti be fogok kattanni, és eszem ágában sincs nyáladzó bolondként tengődni a gyépén. Annál még a halál is jobb.

– A halál a legrosszabb dolog, ami az emberekkel történhet – mondta Misha szinte fájdalmasan.

– De azért csak hadd haljanak meg azok a szerencsétlenek, ugye?

– Miért térsz vissza mindig ehhez a témához? – csattant fel.

– Mert erről szól az egész! Emberi halálokról! Miféle ember a te atyád meg a tesóid, hogy szerintük bűn embereket menteni?

– Atyám nem ember, hanem…

– Isten az atyád! – vágtam rá, mire megütközve pislogott rám. – Tudod mit, Lagransky! Ha ilyen lény az Isten, akkor roh…

– Ki ne mondd! – kiáltott fel Misha. – Ne nehezítsd meg a helyzetedet!

Meglepve bámultam az arcát, ami fehérebb volt, mint a fal. Bár ez nem nagy kunszt, mert a tapétát egész sárgára festette a nikotin.

– Te csak ne aggódj az életemért, mert…

– De aggódom! – vágott közbe, aztán lehajtotta a fejét. – És ez rossz dolog. Nem szabadna, én mégis… – Habozva méregetett, majd kicsit hátrébb lépett, és folytatta. – Jó voltál hozzám az elejétől. Figyeltelek. Másokhoz is jó voltál, a boltban, az utcán, a munkahelyeden…

– Te kémkedtél…

– Kedves vagy mindenkihez és közben tele vagy fájdalommal. Ez kíváncsivá tett, nemcsak a feladatom miatt, hanem amúgy is. De nem akartam többet megtudni, mert féltem… valamitől, és akkor azt mondták, kérdezzek meg mindent. Megdöbbentett az a sok dolog. Csupán egyetlen nemet kéne mondanod, hogy élhess. Csak egy nem az egész, de te felborítasz mindent. – Misha egész eddig a padlóhoz beszélt, de most rám nézett. – Te tényleg meg akarsz halni, Angelika?

– Egyszer úgyis meghalok…

– A kérdésre felelj!

Tűnődve vizslattam Misha szemét, ami a beömlő napfényben most olyan volt, mint két kis világos zafírdarabka.

– Picit fosok a haláltól – mondtam ki őszintén. – Ha léteznek angyalok, akkor biztos van pokol is, és én rohadtul nem bírom a meleget.

Misha pislogott kettőt, az arca furcsa grimaszba rándult, ám hamar kiderült, miért: elfordult, és a falra vigyorgott.

– Ez hihetetlen – mondta, és megnyomkodta a szemzugait. – Te mindig mókázol.

– Mókázik a fene, az igazat mondom.

– Hazamehetsz – mondta hirtelen.

Köpni-nyelni nem tudtam, ám mire örvendezni kezdtem volna, hozzátette:

– De veled maradok akkor is, ha nekem támadsz.

– Mégis hogy gondolod? – jajongtam. – Timi otthon dekkol.

– Nem csinálunk semmi helytelent – vonta fel a vállát ártatlanul.

A nem várt örömtől máris visszatért az erőm. Misha a kezembe nyomta a táskámat, kiengedett az ajtón, becsukta, és indultunk is.

Pár órát bírtunk egymással. Azóta nem is láttam. Holnap elmeséltem, mi történt.