Június 13. péntek

Nem vagyok babonás, ááá, nem! Misha ismét színre lépett. Az agyam eldobom. Már ami maradt belőle.

Műszak után beugrottam ide-oda vásárolni, majd málhásöszvér feelinggel döcögtem hazafelé, amikor az egyik táskám hirtelen súlytalanná vált. Mielőtt frászt kaptam volna, hogy leszakadt a füle, frászt kaptam, hogy Misha próbálja kihalászni az ujjaim közül.

– Mit akarsz?! – reccsentem rá kedvesen.

– Segíteni.

– Nincs rá szükség, és most, ha megkérhetlek, távozz.

Misha letett a segítségnyújtásról, és fél lépéssel arrébb húzódott. Így haladtunk ötven métert, és már ott tartottam, hogy a fejébe húzom a táskákat, amikor halkan megszólalt:

– Szeretnék bocsánatot kérni.

– Nincs miért – dünnyögtem. Dehogy nincs. Elég baj az, hogy felbukkant az életemben.

– De igen, van. Más a véleményem, és rád akartam erőszakolni. Bocsáss meg!

Meglepetésemben majdnem megtorpantam, de mivel rohadtul közönyösnek akartam tűnni, füstölögve robogtam tovább.

– És az egyéb erőszakosságaimért is – folytatta halkan. – Nem fogok többé az utadba kerülni, megígérem.

„Isteni!” – Ez volt az első gondolatom. A második az, hogy nem lesz többé kék-sárga színű lenorillat.

– Talán elköltözöl? – vakkantottam.

– Nem. Messziről elkerüllek.

Erre már ránéztem.

– De még előtte szeretnék kérdezni valamit – mondta.

Némán biccentettem.

– Tudsz olyan helyet, ahonnan belátni a várost?

– Hogy jön ez ide? – pillogtam ostobán.

– Láttam olyan fotót Ajkáról, ami valami magasabb helyen készült. Szeretnék odamenni.

– És miből gondolod, hogy tudom, honnan szép a panoráma?

– Mert régóta itt élsz.

Hah. Micsoda véletlen, hogy a szüleimmel rengeteget túráztunk a vaditatóhoz, ahonnan történetesen egész jól belátni a várost. Most hogy magyarázzam el az irányt?

– Emlékszel még, amikor pizzával kínáltalak? – kérdeztem. – Ugyanazon az úton kell menned, de a körforgalomnál…

– Gyere el velem! – vágott közbe szelíden.

– Nem.

– Ígérem, soha többé nem zaklatlak, csak kísérj el oda.

Megálltam, hogy alaposan szemügyre vegyem ezt a piócát. Sajnos már megint túl jóképűnek tűnt.

– Becsszó, hogy utána békén hagysz? – hunyorogtam rá végül.

– Becsszó.

Tartottam még fél perc hatásszünetet, aztán nagy kegyesen bólintottam.

– Rendben. Hétvégén elkísérlek az itatóhoz.

– Holnap lesz hétvége.

– Ah, valóban. Ha nem esik az eső…

– Nem fog esni – szólt közbe Misha kissé mohón, ami szorongással töltött el.

Csak most gondoltam bele, mire készülök. Egyedül fogok bandukolni az erdő közepén ezzel a seggarccal, aki csak meglegyint, és elterülök. Paprikaspray-t kell pakolnom az útra.

– Oké. Reggel hétre gyere értem, akkor még jó idő van – biccentettem kimérten.

– Köszönöm, Angi – mondta, és további szó nélkül lelépett az ellenkező irányba. Én meg megszakadtam hazáig a pakkokkal.