Idegen helyen
tértem magamhoz. Ágy, éjjeliszekrény, ízléstelen tapéta, ocsmány lámpabura,
megsárgult csipkefüggöny… MISHA!
Remek. Misha
ágyában fetrengek, miközben a szőnyegen ül, és közvetlen közelről bámul a
képembe. Mielőtt megszólalhattam volna, a számra nyomta az ujjait.
– Ne
sikíts!
– Miért is
kéne? – mormogtam. Aztán eszembe jutott minden.
Misha
bizonytalanul méregetett. Valószínűleg befagyott a mimikám, mert nem úgy tűnt,
mint aki felismeri, hogy épp halálra rémülök.
– Miért
vagyok itt, és mióta? – kérdeztem.
– Összeestél
az utcán. Még mindig szombat van.
„Töröld ki a mai
napot a fejéből…” – hallottam az idegen seggfej hangját. Elszorult a torkom.
Tökre nem törölt ki senki semmit.
– Rosszul
vagyok…
– Kiviszlek
a mosdóba.
– Hozzám ne
érj! – csattantam fel, és igyekeztem felülni, ami nem ment egykönnyen. Fájt a
karom és a lábam is. Jól összenyomorgatott ez a tuskó. – Egyedül is megy –
tettem hozzá, miután sikerült túltennem magam azon a tényen, hogy örvénylik a világ.
Misha némán kísért, és úgy tűnt, bejön velem a retyóra. Rögtön az orrára csaptam
az ajtót. Gondolkoztam, hányjak-e, de végül rájöttem, hogy legfeljebb a reggeli
kávét tudnám visszahozni némi savval, és ez egyáltalán nem tűnt kecsegtetőnek.
Kicsit üldögéltem a slozi tetején, azon tűnődve, merre lehet a táskám. Nem sok
esélyét láttam, hogy észrevétlenül rátalálok, más fegyvert pedig nem láttam.
Esetleg ha a vécékefével kinyomom Misha szemét…
– Jól vagy?
– hallatszott közvetlenül az ajtó mögül.
– Húzz el
innen! – Parancsomat nyomatékosítandó belerúgtam az ajtóba, majd eszembe
jutott, hogy egész jó ötlet lenne ájulást tettetni. Amíg összeszed, ledugom a
torkán a vécépapírgurigát. – Öhm… azt hiszem, megint el fogok ájulni…
– Akkor
bemegyek.
Ölembe gyűrtem a
klotyópapírt, elérhető közelségbe húztam a vécékefetartót, és összegörnyedtem.
Misha lassan kinyitotta az ajtót, de nem lépett be. Össze kéne esnem mégis?
– Nem lenne
jó ötlet, ha rám támadnál – mondta.
Összelapítottam
a papírgurigát.
– Rosszul
vagyok…
– Megint
ideges vagy, és ennek nem lesz jó vége. Enned kéne.
Fogta magát, és
otthagyott! A francba. Viszont most legalább szabad volt a pálya az
előszobaajtóig. Mire azonban lenyomtam volna a kilincset, Misha nagy tenyere simult
az ajtóra az orrom előtt.
– Előbb
enned kell, mert megint összeesel az utcán.
– Timi főzött…
– Most kell
enned.
Ekkor szakadt el
a cérna. Megfordultam, és nem érdekelt, ki hallja a lépcsőházban, elbőgtem
magam.
– Engedj
haza, kérlek!
Misha
közvetlenül elém lépett, összehúzta a szemét, és megfogta a karomat, mire
ösztönből felsikoltottam. Azután szépen összecsúsztam a küszöb előtt.
– Engedj
el, Misha! Még nem búcsúztam el Timitől…
– Tessék?
– Mit nem
értesz? – bömböltem. – Mielőtt meghalok, el kell intéznem pár dolgot, hogy ő
rendben legyen. Ha én nem is, de ő megérdemel ennyit. Utána leszarom, ha megöltök.
Már leszarom. Leszarok mindent…
– Angi, te…
– Misha leguggolt elém, és sajnáltam, hogy nem tudok eggyé válni az ajtólappal.
– Emlékszem
hát, ha ezt akarod kinyögni! Hogy ki akartál csinálni az itatónál, miután
voltam olyan idióta, hogy elmondtam neked mindent… Mi a rák ez az egész?!
Misha egyszerűen
felkapott, mint a pelyhet, minden tiltakozásom ellenére becipelt a szobába, és
az ágyra hajított.
– Megbeszélem
a többiekkel a dolgot – mondta szigorúan, és visszalökött, amikor felugrani
készültem. – Ha van más megoldás, akkor azt választjuk. Talán, ha… ha esküt
teszel, hogy nem folytatod a sorsalakítást, megkegyelmeznek. Nem ígérhetek
semmit, de kiderítem, és…
– Nem
bírlak követni! – kiáltottam hisztérikusan. – Milyen többiek?
Misha leült az
ágy szélére, és visszacibált a helyemre. Jobbnak láttam megdermedni, mielőtt
megelégeli a vonaglásomat.
– Az atyám
és a testvéreim – mondta halkan. – Semmit sem szabadna mondanom, de jobb, ha
tudod, hátha így belátod végre, hogy halálos dolgot művelsz.
Meg sem mertem
mukkanni. Most fog kiderülni, hogy ez egy akcióthriller, és én vagyok a
főszereplő. Ja, mégsem. Sci-fi, és Misha marslakó, és hogy demonstrálja,
mindjárt ogrévé transzformál valami speckó effekttel.
– Azért
küldtek ide, hogy megfigyeljelek. Láttuk, hogy beavatkozol a sorsba, tudnunk
kellett, mi segít. Nem szálltak meg, nem igéztek meg, egyszerűen csak… ilyen
vagy, és ez rossz, nincs helyed itt. Tévedés vagy.
– Tévedés –
ismételtem gépiesen.
– Az. Meg
kellett volna ölnöm téged, de nem tudlak. Vannak dolgok, amik nem hatnak rád.
Nem tudtalak megigézni, nem tudok sugallni, mert ellenállsz. Különös lény vagy.
– És te mi
vagy? – nyögtem szédelegve.
– Én csak
egy… – Misha habozott a válasszal, majd elfordult. – Beszélek a többiekkel.
Elengedlek, megígérem, de erről nem beszélhetsz senkinek, vagy tényleg veszned
kell.
– Hatezer
éves vagy? – kérdeztem. Még jobban szédültem. Eszembe jutott egy film.
– Annyi.
– Isten
hatezer éve teremtette az angyalokat… És te azt mondtad, nem vagy démon.
– Nem
vagyok az – bólintott.
– És az
angyalok embereket ölnek?
A kérdés egy
percig lebegett a levegőben, aztán Misha nem állta tovább a tekintetemet.
– Hozok
neked enni – jelentette ki, és felállt.
– Legalább
tagadd le – suttogtam megsemmisülten. – Nem lehetsz angyal, mert az angyalok
jók…
Misha magamra
hagyott a kezdődő pánikrohamommal. Remek.
Holnap folytatom. Nem vagyok író,
bakker, hogy oldalakat pötyögjek ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése