Június 19. csütörtök

Regélek tovább. Szombat délután tehát nem kis gyomorideggel caplattam haza Mishával az oldalamon. Útközben nem beszéltünk, sőt akkor sem, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót. Timi azonnal előkerült a hangomra. Még indulás előtt telefonáltam neki, mert tudtam, megöl, ha későn szólok és pizsamában kell fogadnia a pasimat. Alig bírta leplezni az idegességét, aztán meg az ámulatát, amikor a roppant jóképű, orosz fejű Misha tökéletes magyar kiejtéssel bemutatkozott.

Ezek után jobbnak láttam eltűnni a szobámban. Misha lecövekelt a szoba közepén, mint aki mozdulni sem akar onnan, és hirtelen egyáltalán nem hasonlított mai önmagára. Eltűnt minden határozottsága, ugyanaz a kissé bárgyú tekintetű alak lett, akinek megismertem. Szinte vártam, hogy eleredjen az orra vére.

– Ülj le valahová! – intettem szét a szobán, ami kellően nagy volt ahhoz, hogy ha rájön Mishára a pókhálósdi, kikerülhessek az útjából.

Valószínűleg Misha esze is ezen járt, mert a lehető legtávolabb húzódott, és lekuporodott a szekrénysor elé.

– Most komolyan a földre ülsz? – Kényelmesen ledobtam magam az ágyamra, és áldottam az eget, amiért péntek este kitakarítottam. Máskülönben nézegethetné a chipsmorzsákat, a szanaszét szórt melltartókat meg egyebeket. Sőt, talán még betétzacskót is talált volna, milyen ciki lenne már?

– Jó nekem itt – mondta, és körülnézett. – Szép szoba.

– Megjárja. Szóval mi a terved?

– Már mondtam. Beszélek a többiekkel, mihelyt elalszol.

– Soká lesz az még, pláne, ha így bámulsz rám.

Rögtön elkapta a tekintetét, inkább az íróasztalom lábával szemezett. Nem siklottam el afelett, hogy egészségesebb az arcszíne, mint szokott lenni. Hümm, csak nem zavarban van ez a gyilkos majomparádé? Naná, hogy a gondolattól feléledt bennem valami rossz.

– Szóval megvárod, míg elalszom? – pillogtam. – Mégsem ütsz le?

– Nem akarlak bántani – mondta az asztalfióknak.

– Tehát késő éjszakáig élvezzük egymás társaságát.

– Én nem élvezem – szólt fanyarul.

– Ohó. Akkor kopj le, ilyen egyszerű.

– Maradok. – Szigorúan végigmérte az asztali lámpát. – Tudok uralkodni magamon. – No, ez már kevésbé határozottan csengett. Vajon mi járt a fejében?

– Azt bizony jól teszed. Timi azonnal kihívná a rendőrséget, ha sikítok. Nem bírom a fájdalmat.

– Nem bántalak, már mondtam. – Röpke pillantást vetett rám. – Csak nehéz… ha így be vagyunk zárva.

– Nem zártam be – mutattam az ajtóra. – Sőt, az erkélyen át is távozhatsz.

– Talán inkább kimegyek oda. – Épp nyelnie kellett, és elcsuklott a hangja.

– Klausztrofóbia – sóhajtottam. – Nálad miért nem volt?

– Ez más – nyögte, és még élénkebb lett az arcszíne. – Nagyon ingerelsz. Biztosan megint helytelen dolgokon gondolkozol.

Értetlenül pillogtam, de nem nézett rám.

– Mint például?

– Például a testi kontaktuson – mondta. – Olyankor mindig nehéz…

– Te meg miről hadoválsz?

– Igaza volt Attilának, mégsem jó ötlet a férfitest. Kimegyek az erkélyre. – Felpattant, és valóban az ajtó felé indult.

– Te jó Isten – mormoltam, amikor végre leesett, miről beszél. Ez a nyomi mindig tudta, ha kicsit fantáziáltam vele?! Mentem megnyílik alattam az emelet!

– Ne vedd a szádra! – fordult hátra.

– Bocs, Misha, tényleg jó pasi vagy meg minden, de… bocs. – Na puff. A feleslegesen káráló csőr effektus. Ebből már nem jövök ki sehogy sem.

– Tudom, hogy vonzónak találsz… sajnos – motyogta. – Én is téged. – Máris kirobbant az erkélyre. Örültem, hogy nem nézi végig, ahogy elégek.

Ezek után csak remélni tudtam, hogy ő pörkölődik halálra a napon, de sajnos semmi ilyesmi nem történt. Két óra hosszat gubbasztottam az ágyon, és zakatolt az agyam, majd Misha újfent megjelent a színen, és úgy tűnt, elfelejtette az előbbit.

– Beszéltem velük – jelentette derűsen. – Kaptál időt bizonyítani, hogy élni akarsz.

Bután nézhettem rá, mert összehúzta a szemöldökét.

– Ez jó hír – közölte erélyesebben. – Nem is örülsz?

– De, nagyon – bólintottam. – Végre lekopsz rólam.

– Nem. Az a feltétele, hogy holnapig veled maradok és figyellek.

– Ennek meg mi a tököm értelme van? – fortyantam fel.

– Nem tudom, de így kell lennie, úgyhogy veled leszek.

– Pompás! – vicsorogtam. – Éjjel is? Menten eret vágok.

– Nem kell tőlem tartanod, uralkodni fogok magamon.

Úgy tűnt, Mishát egészen vidámmá tette a hír, én viszont valamiért képtelen voltam vele örülni, hogy nem kell meghalnom ma. Fura, megmagyarázhatatlan gondolataim meg érzéseim voltak. És mindenütt lenorillat felhőzött, ami felettébb bosszantott.

– Oké – intettem hanyagul. – Akkor foglald el magad valamivel. Tévé, könyvek, PlayStation is van valahol. Ja, és ne szólj hozzám!

Órákon át csend volt. Én úgy tettem, mint aki olvas, de nem fogtam fel belőle semmit, csak lapozgattam gépiesen, Misha pedig próbálgatta, elég élethű szobor-e. Később kimentem vécére, beszéltem két mondatot Timivel – még mindig roppant izgatott volt, és persze kíváncsi –, aztán melegítettem egy kis rakott tésztát (Timi istenien csinálja ezt is), és becipeltem.

Misha úgy nézett rám, mint valami hóhérra.

– Én… nem eszem – habogta, amikor elé tartottam a tányért.

– Ilyen finnyás vagy? A pizzát se szereted?

– Nem szoktam enni – mondta.

– Fényevő vagy? Vécére se jársz?

Megrázta a fejét.

– Tök jó neked. Véred van?

– Mindenem van, csak nem kell táplálkoznom – magyarázta, és halálosan komolynak tűnt.

– Nem kell, vagy nem szabad? – Villára szúrtam egy falatot, és bekaptam. Misha szeme azonnal elkerekedett.

– Nem… kell – mormolta. – Nincs rá szükség.

Remélhetőleg nem látta, ahogy gonoszul felcsillan a szemem. Gőzöm sincs, mi lelt.

– De kipróbálnád – mondtam. Eszembe jutott a vasútállomásos eset, ahogy a jégkrémet nézte ki a számból. Jól hallhatóan nyeltem le a kaját.

– Igen – nyögte kipirulva. Ülő helyzetéből előre dőlt, majd feltérdelt, és a sarkára ereszkedve bámult tovább. A következő falatnál még előrébb hajolt, szinte már a tányéron lógott. – Jó illata van.

– Megkóstolod? Vagy a kajához sem szabad hozzáérned?

– Nagyon jó illata van… – dörmögte, mintha nem is hallotta volna az előbbit.

– Ettől nem esel bűnbe – mosolyogtam, és a szája elé toltam egy falatot.

– Kettő egyszerre. Kettő… – Lenorillat a köbön. Még egy centi, és eszik végre.

A következő pillanatban a kaja villástól a szőnyegre repült, az egyik tenyerem a tányérban landolt, a másik Misha markában, a hajam a másik kezében, a szánk pedig összetapadt. Öt másodpercre.

Utána Misha a szekrényhez lökte magát, és a szájához kapott. Én még szobroztam. Talán azóta is ott ülnék, de még történt ez-az, amit holnap leírok.