Merülök, mint a
teszkógazdaságtalan ceruzaelem. Be kell érnem magam az élménybeszámolóban, nem
akarok borravaló effektust, de fáj a csuklóm az írástól. Ötkilós kalapáccsal
kell verni ezt az őskövület billentyűzetet. Hja, egyetemre kéne mennem, hátha
kereshetnék havi 70 ezer nettónál többet, és nem raknék minden fillér maradékot
a leendő temetésemre (ami meglehetősen közel van, tekintve a történéseket).
Ott tartottam,
hogy Misha nem lehet angyal, mert az angyalok jók, ő pedig egy seggarc.
– A jóság
relatív. – A bölcsességétől kedvem támadt röhögni, de inkább lenyeltem, és a
falhoz lapultam.
– Elmondod
végre, ki vagy te?
– Lagransky
Misha – biccentett faarccal.
– És az a
tag az itatónál? És Natasha?
– Varga
Attila. Natasha nincs.
– Ühüm.
Honnan szöktetek?
Értetlenül
meredt rám.
– Ki
akartatok nyírni – folytattam. – Vagyis akartok. Hol van Attila? Elkapták a zsaruk?
– Hazament
jelenteni, hogy időt kértem. Hamarosan követem, és elmondom, hogy felhagysz a
látnokos dologgal, cserébe az életedért.
Nem tudtam, hogy
a fejemet fogjam-e, nehogy szétrobbanjon; az államat, nehogy leessen; vagy a
szívemet, nehogy katapultáljon a torkomon át. Most jöttem rá, milyen mesterien
színlelem a nyugalmat. Még mindig agonizáltam a félelemtől. Nem szeretem, ha az
életemet emlegetik. Az rohadtul az enyém.
– Ühüm. –
Megvakartam a szemem sarkát. – Elmagyarázod végre, mi ez az egész, vagy
tudatlanul fogok megpurcanni?
– Nem fogsz
meghalni… egyelőre.
Roppant kellemes
hír, csessze meg.
– Tehát
hazamehetek? Vagy előbb még rittyentesz nekem nyolcfogásos menüt?
– Nem fogok
főzni, mert nem tudok, de hozok, ami kell.
– Oh…
Misha némán
mustrált egy ideig, majd megrázta a fejét.
– Mégsem jó
ötlet, mert az ajtót fogod rugdosni, és idecsődíted a szomszédokat.
Nem is olyan
hülye, mint hittem. Sajna.
– Talán
leütlek – motyogta, mintha hangosan gondolkozna. – Igen, leütlek, és…
– Te állat!
– Még jobban a falhoz préseltem magam. – Akkor is leütöttél, mi? – Most jutott
eszembe, hogy az itatós incidens óta semmire sem emlékszem. Ezek szerint lecsapott,
mint a taxiórát, és hazáig cipelt. Hogy a frászban nem tűnt fel senkinek?
Megtapogattam a fejem, pukli után kutatva, de nem találtam sehol. A tarkóm sem
fájt, csak a lábam és a vállam sajgott még mindig. Egy pillanatra a lábam
közére koncentráltam, de azt sem éreztem. – Végigmentetek rajtam mindketten? – cikákoltam.
Felvonta a
szemöldökét.
– Attila
elfogadta a döntésemet – mondta. – Nem bántott. Én pedig csak
hazahoztalak.
– És senki
sem szólt be útközben, hogy vígan cipelsz egy ernyedt csajt.
– Nem
láttak, fent jöttem.
– Heh?
Misha
legyintett, és felkelt az ágy mellől. Tanácstalanul nézett az ajtóra, majd az ablakra,
végül rám.
– Nem
tudom, mit csináljak veled – bukott ki belőle. – Összezavartál, nem hajtottam
végre a feladatot. Nem tudom, nem tudom. Mit csináljak? – tárta szét a karját,
de a hangja tök monoton és érzelemmentes volt. Mondom én, hogy ez egy marslakó.
– Engedj
végre haza – mormoltam.
– Attól
tartok, nem jó ötlet. Muszáj velem lenned, míg megszületik a döntés.
– Az előbb
még azt mondtad, hazamehetek.
– Úgysem
engedtél volna fel magadhoz.
– Az tuti!
Megvonta a
vállát.
– Ezért
maradsz itt.
– Remélem,
heteroszexuális vagy – kaffogtam. – Úgy jobban fáj majd, amikor hátulról
pakolnak a sitten, te sza…
– Megint
csúnyán beszélsz. Nem vagyok heteroszexuális.
– Mázlid
van – dörmögtem egyre idegesebben. Rohadtul felhúzott a hűvös nyugalma.
– Vagyis –
pislogott kettőt, majd végigmért –… ebben a testben heteroszexuális vagyok. Ez
minden baj forrása.
– A
fejedben lévő káosz minden baj forrása.
– Meg az
is.
Mosolygott! EZ A
GYILKOS KÉPES VOLT RÁM MOSOLYOGNI! Szadista állat! Némi légzőgyakorlat után
gombócba gyűrtem magam, és átkulcsoltam a térdem a karommal. Ha túsz vagyok,
viselkedjek is úgy, nemde? Beszarás megvolt, bőgés szintén, most jöhet az
apátia. Más kérdés, hogy közben lázasan gondolkoztam, miként léphetnék meg
innen. Két emelet ugrás kicsit necces.
Ekkor tudatosult
bennem: NEM IS AKAROK MEGHALNI! Remek felismerés a legrosszabbkor. Mekkora
nyomorék vagyok, papám! Amíg nem volt elérhető közelségben a kaszás, állandóan
utána nyekeregtem, erre most meg azért nyekergek, hogy húzzon innen. Hülye az
ember. Sose jó neki, ami van.
– Mire
gondolsz? – hallottam Misha hangját távolról, holott még mindig az ágy mellett
állt.
– Szuggerálj,
ahogy szoktál, és megtudod – dünnyögtem.
– Mondtam
már, hogy rád nem hatnak ezek a dolgok – vágta rá kissé ingerülten.
Ránéztem, de
kerülte a tekintetemet.
– Te valami
elvakult szekta tagja vagy, ugye? – kérdeztem, mire még érdekesebb feje lett.
– Nem.
– Akkor
földönkívüli?
– Nem…
egészen – motyogta tűnődve, és láthatóan zavarba jött. – Most itt vagyok…
– De amúgy
az űrben cirkálsz – fejeztem be a mondatot, és csodálkoztam, milyen könnyedén
pampogok. Tényleg nem lepett volna meg, ha most bezöldül, és kinő két csáp a
fején. Na jó, egy kicsit azért mégis.
– Nem. Az
nem az űr – jelentette ki, és karba tette a kezét. Ohó, emberi reakció,
mégpedig védekező póz! Rögvest lett még hely az érzelmeim polcán, és gőzerővel
beszivárgott oda a düh.
– Kezeltesd
magad a pszichiátrián, mondtam, hogy jó doki a Hantos! Most pedig engedj haza!
Befogom a pofámat, nem jelentelek fel se téged, se azt az Attilát, de békén
kell hagynod engem!
– Angi, ne
hergeld fel magad! – figyelmeztetett Misha halkan.
– Elraboltál,
bakker!
– Biztonságba
hoztalak – helyesbített.
– A saját
ágyamban leszek biztonságban, nem itt, te bunkó!
– Angi,
higgadj le!
– Gusztustalan
vagy, és áááá, mi a retek?
Megint a
láthatatlan pókok. Vagyis… Misha. Ideges vagyok. Érzem. A francba!
Misha hátrált a
másik falig, majd felsóhajtott.
– Nem tudok
elég messze lenni, hogy ne érezz, sajnálom – mondta.
– Ne
simogass, te perverz… vedd le rólam a… MISHA!
Folyt. köv.
holnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése