Végre leülhetek.
Fáj minden porcikám. Hol is tartottam? Ja, ott, hogy szarban vagyok, mert Misha
énjei nem hajlandóak tárgyalni a kegyelemről.
– Hívd
őket! – nyögtem. – Mondd, hogy beszélned kell velük, mert tökre nem akarsz
megölni!
– Minden
rendben? – A semmiből jövő, idegen férfihangot megváltásként éreztem. Misha
persze nem. Rögtön elengedte a nyakamat, de továbbra is a lábamon ült.
Negyvenes fószer
kóricált felénk – nem is értem, mit keresett itt.
– Csak mert
azt hallottam, hogy „nem is akarsz megölni” – folytatta a tag, és megállt pár
lépésre tőlünk. Más körülmények között égni kezdtem volna, de most megkönnyebbültem.
Nem volt cingár a fószer, biztos megment, ha nekiállok sipákolni.
– Miért nem
válaszoltok, ha kérdezek?! – dörrent rá Misha, és míg a pacák a pulóvere
ujjával kezdett babrálni, nekem szépen aláhullt az állam.
– Nem
erőltethetünk senkire olyasvalamit, amit nem is akar megtenni, no – mondta az
idegen.
– De én meg
akarom ölni! – vágta rá Misha, és a hangjában rezgő bizonytalanságnak
megörültem. Egész pontosan két másodpercig.
– Akkor öld
meg, no!
Misha rám
nézett, és összeszorította a száját. Azonnal elkaptam a kezét, mielőtt a
nyakamnak esett volna, de az erejével szemben tehetetlen voltam. Hűvös tenyere
megint a nyakamon pihent.
– Mi az
isten folyik itt? – nyekeregtem.
– Ne vedd a
szádra! – csattant fel a két férfi egyszerre.
– Most
pedig öld meg végre, aztán menjünk haza – brummogta az idegen.
Misha
megszorította a nyakamat, de el is lazította az ujjait abban a pillanatban.
– Azt
mondta, szúrjam szíven – mondta, és a száját kezdte rágcsálni.
– Ó, ó! – A
hapsi hangja mézédesen csengett. – Te hezitálsz. Engedd el!
Misha meglepve
pillantott rá.
– Engedd
csak el, no. Majd én megcsinálom. Túl lágyszívű vagy.
– Miért? –
kiáltott fel Misha. – Miért kellett elmesélnie mindent?
Az idegen
legyintett.
– Hátha
akad valami jel. No, most már szállj le róla.
– De nincs
jel!
– Add át a
lányt, majd én elvégzem a dolgot, no, te pedig mehetsz haza.
Isteni, ahogy
így eltársalogtak a sorsom felett, csakhogy nagyon nem volt az ínyemre. Nem
értettem semmit. Ezek tuti valami gyépéről szökött nyomoroncok.
Misha felkelt
(ugrott) rólam, és engem is felrántott, olyan erővel szorítva a karomat, hogy
feljajdultam.
– Egyébként
szép munka volt – bólintott az idegen, és kinyújtotta a kezét felém. Nem tudom,
honnan jött az ötlet, de ösztönösen belemarkoltam Misha ingjébe, mintha
menedéket keresnék. Mint kiderült, jobb ötletem nem is támadhatott volna.
Misha még
közelebb húzott magához.
Láttam, ahogy a
fószer képe megdermed, elsápad, aztán kiül rá a felismerés. Még parányi vigyor
is átsuhant rajta.
– Ügyesen
titkoltad – mondta Mishának, és mélyet biccentett.
– Nem
titkolok semmit! Mindent betartottam.
– Persze.
Mi lett volna, ha tovább tart?
– Semmi! –
csattant fel Misha.
A krapek
félrebillentett fejjel végigmért mindkettőnket.
– No, akkor
átadod a lányt, vagy másként döntesz?
Misha enyhén
összeroskadt.
– Hiszen
nincs más választásom – dörmögte, és már lépett egyet a férfi felé, amikor az
megcsóválta a fejét.
– Elmondom
én, mi itt a baj. Igen egyszerű: rossz testet választottál. Férfiként sokkal
nehezebb nőneművel dolgozni, de hiszen tapasztalhattad is. Misha… lehettél
volna Natasha. Máris nincs ez a kis keveredés.
– Én nem…
– Ej, no.
Értek mindent. Most pedig átadod a lányt, végignézed, és jelentjük, hogy minden
zökkenőmentesen zajlott.
– Én nem
vonzódom…
– Dehogynem.
– A férfi olyan szélesen vigyorgott, hogy azt hittem, szétreped a feje. – No,
de ez már mindegy is. Tegyünk rendet végre!
Misha valami
morgásfélét hallatott, és hátrált velem két lépést. A fószer szeme összeszűkült.
– Add át! –
mondta halkan, kissé előredőlve. Bakker, mindjárt nekünk ugrik!
– Megoldom
egyedül! – Misha a krapekhoz hasonló pózt vett fel.
– Nehezedre
esne – ingatta fejét az idegen. – Tudom jól, no, ne ellenkezz. – Máris elindult
felénk, mire Misha megint hátrált. Félszikrányi reményem, hogy talán mégsem
most leszek elásva az erdő közepén, tovább tekert a menekülő potméteremen.
Megszorítottam Misha karját. Lesz, ami lesz, de tudnia kell, hogy számítok
rá be vagyok szarva.
– Időre van
szükséged? – A pasas megint vigyorgott. Szívesen bevertem volna a képét, ha épp
nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy összeszorítsam a testnyílásaimat,
mielőtt valamelyik spontán ürül. – Ám legyen, lásd, milyen nagylelkű az atyánk.
Töröld ki a mai napot a fejéből – intett felém –, és amikor készen állsz, végzel
vele. No, mit szólsz?
Misha karját
éreztem a derekamon, aztán annyit hallottam, hogy megköszön valamit, és
megszűnt minden.
Holnap
folytatom, mert mindjárt képszakadás. Hulla vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése