Június 14. szombat

Istenem, mekkora naiv hülye vagyok! És rohadt mázlista, hogy még élek. Kezdem a legelején.

Reggel úgy átnéztem Mishán, mint a huzat. Hétkor lecammogtam a kapuba, és megállapítottam, milyen jó fenekű pasi áll pár méterrel arrébb. Fekete farmer, jó segg, nonfiguratív mintás, fehér, rövid ujjú ing, izmos kar, jó segg, ja ezt már mondtam. Zoomoltam erősen, de végül felhagytam a mustrával, mielőtt már korán reggel melegem lesz. Nekidőltem a falnak, és vártam. Egy perc után az a kellemes gondolatom támadt, hogy Misha nem jön el, ám alig kezdtem el örülni, amikor az előbbi fehér ing sárkányos motívumai belibbentek a látóterembe.
– Szervusz!
Tátva maradt a szám (egy John Deere aratógép simán befért volna rajta, az ziher). Misha ilyen cuccban?!
– Eskü, nem hittem, hogy te vagy – hebegtem. – A munkásruhás fazont vártam az idétlen sárga mellényben.
– Rájöttem, hogy nem lehetek mindig abban – vont vállat.
Muszáj volt még egyszer végigmérnem. Határozottan jót tett neki a váltás, ellentétben velem.
– Jól áll – mondtam, majd a nyakláncára siklott a tekintetem. Fonott bőr, kelta hurokká formázva az alján. Rontás ellen véd. Hümm. Jé, és karkötője is van. Fekete, széles fonott bőr ezüst csattal. Mik ki nem derülnek? Vajon tetkója is van, meg intim piercingje?
Figyelmen kívül hagyta a dicséretemet, elindultunk. Vagy egy kilométert megtettünk szó nélkül, aminek eleinte örültem, aztán zavarni kezdett a csend. Meg a lenorillat. Feleslegesnek éreztem eltenni a paprikaspray-t.
– Fotózni is akarsz? – kérdeztem.
– Csak nézni.
– Én majd csinálok néhány képet. Régen voltam ott. Még anyuékkal, ezer éve.
– Nem lehetett ezer éve.
– Jelképesen értettem.
– Rendben.
Megint csend lett egészen Bódéig. Séta közben néha összeért a karunk, ami sajnos roppant negatív hatással volt a lelkiállapotomra, de én jól nevelt vagyok, így semmi jelét nem adtam. Végigmasíroztunk a Bartók utcán, levágtam a Dózsára, majd az egyik romhalmaz ház sarkán befordultam a felfelé vezető földútra. Csak remélni tudtam, hogy jó helyen megyünk, nem a temető meg a dögkút felé. Szerencsére jól emlékeztem, és már kiértünk a rétre, amikor Misha megtorpant. Kérdőn néztem vissza rá.
– Angi, én… – Olyan volt az arca, mintha félne.
– Nincsenek vaddisznók, ne aggódj! – vigyorogtam. – Nem megyünk messze. 300 méter, és fent leszünk a dombon.
Bólintott, és követett. Átvágtam jobbra a szálason (sokkal gazosabb volt, mint emlékeztem), ám amikor felértem az erdőbe, elszörnyedve néztem körül. A kis patak nem volt sehol. Rögtön begyorsítottam, felértem a betonvályúig. Csontszáraz volt. Oda a nosztalgiának. Kedveszegetten botladoztam el a forrásig, de annak is Góbi feelingje volt.
– Még jó, hogy hoztam inni. – Lehuppantam egy kőre. – Menj jobbra, máris meglátod, amit kell.
Misha furán nézett rám, de szót fogadott. Egy ideig még gubbasztottam, majd csatlakoztam hozzá. Már a fűben ült, és faarccal bámulta a kilátást. Legalább az nem változott. Kivettem a vizes palackomat, nagyot húztam belőle, majd hanyatt feküdtem a gazban. Lehunyt szemmel próbáltam rendet tenni a feltoluló emlékek meg érzelmek között, ami sós testnedvkibocsátással járt – a szemem sarkán. Nem kellett bőgnöm, csak könnyeztem, de azt jócskán.
– Miért sírsz? – kérdezte Misha.
– Semmiért – legyintettem. – Kiszáradt az itató, helyettesítem.
– Szomorú emléked van?
– Nem. Szép. Utoljára akkor voltam itt, amikor még éltek a szüleim.
Misha szó nélkül mellém heveredett a fűbe.
– Szörnyen dühösek lehetnek rám – motyogtam, és mintha valami kényszerítette volna, megeredt a nyelvem. – Nem vittem semmire az életben, és nem is próbálkozom. Biztosan nem ilyen gyereket akartak. Én nem… nem tudom, mit csináljak. Megrekedtem.
– Mi volt a terved, amikor még éltek? – tette fel a kérdést Misha. Ez meglepett.
– Hát nem ez – feleltem keserűen. – Állatorvos akartam lenni. Meg biológus. Meg nem is tudom… szeretem az állatokat, a természetet. Olyan tökéletes minden. Nem mesterkélt. Nem tudom megfogalmazni.
Misha kicsit hallgatott, majd egy sóhajjal együtt válaszolta:
– Isten munkája tökéletes.
– Kivéve az embert – tettem hozzá. – Tönkretesszük, amit nekünk alkotott.
Úgy tűnt, Misha ezen nagyon elgondolkozott.
– Bár igaz – folytattam –, az ember előtt is teremtett dolgokat. Mármint a Föld előtt. Az angyalok is tökéletesek, papíron. Csak volt egy, akinek később nem jött be, hogy a nyomorék kis poremberkék tök jól érzik magukat, és nem kell a trón mellett hárfázniuk meg ilyenek.
– Te… miről beszélsz?
Ránéztem.
– A teremésről meg a lázadásról. Nem ismered a sztorit?
– De, jól ismerem a sztorit. Ezzel azt akarod mondani, hogy Isten hibázott? – kérdezte furcsa éllel.
– Nem. Rendezett egy remek drámát.
Misha felhorkant, és inkább az eget kezdte kémlelni. Csendben feküdtünk így.
– Te hiszel Istenben? – tudakoltam később. Nem tudom, miért, hiszen én se tudom, miben hiszek.
– Isten az atyám – suttogta Misha. – És te?
– Az enyém meghalt. – Visszafeküdtem.
– Mesélj a szüleidről, Angi.
Nem tudtam ellenállni a kérésnek. Vagy a gyengéd hangnak. Vagy a lenorillatnak. Hát meséltem. Eleinte akadozva, aztán egyre könnyebben. Hosszan. Könnyesen. Francba. Megnyíltam egy tapadós idegennek.
Misha egyszer sem szólt közbe. Már magasan járt a nap, amikor abbahagytam az élménybeszámolót. Egészen kimerültem a nagy emlékezésben, vagy kifolyt az erőm a szememen, mindenesetre szerettem volna aludni. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy Misha fölém hajol. Jól jött, hogy takarja a szemembe tűnő napot. Abban a pillanatban tényleg nem volt semmi hátsó gondolatom, hiszen még nem szedtem össze magam. Alig tíz másodperccel később már nem így volt. Misha még közelebb hajolt, aztán a könyökén támaszkodott tovább a vállam felett, gondosan ügyelve, hogy a testével ne érjen hozzám. Ahogy egymás szemébe néztünk – legyen akármilyen szar klisé –, kiürült az agyam.
– Mégsem kellett volna – mormolta.
– Mit? – Meg sem bírtam moccanni. Zsibbadtam mindenütt.
– Elmesélned. Nem értem, miért kellett, de így… nehezebb. – Még közelebb hajolt, miközben a kézfejével végigsimított a nyakamon. Borzasztó erővel söpört végig rajtam ezt a röpke érintés. – Nem értem, miért kellett ezeket tudni – motyogott tovább. – Nem tartozik a dologhoz. Értelmetlen.
Csak bámultam rá, mint a holdkóros, és az sem tűnt fel, hogy áthelyezte a súlypontját. A nyakamra simította a tenyerét.
– Elrontottad – mondta, és a hüvelyujjával cirógatni kezdett a fülem alatt. Felrobbant volna a vérnyomásmérő, ha most rám kötik. – Sajnálom, Angi. – Egy fokkal erősebben nyomta a bőrömhöz az ujjbegyeit, mintha a pulzusomat keresné.
– Én nem sajnálom – suttogtam. – Végre valakinek elmondhattam.
– Nem kellett volna – rázta meg a fejét.
– Te kértél.
– Igaz. – Lejjebb csúszott a keze a torkomra. Talán a menekülni igyekvő szívemet próbálta visszatartani. – Tudni akarták. De most hallgatnak, és… nem tudom. – Tekintete kétségbeesetté vált. – Kétségeim vannak.
Elképzelésem sem volt, miről hadovál. Csak azt akartam, hogy fogja be végre, és másra használja a száját.
– Tedd meg – súgtam kábultan. Én hülye!
– Mi? – Szinte rémülten nézett rám, és a nyakamon pihenő keze megremegett. – Te tudod…?
Lehunytam a szemem.
– Miért nem teszel valamit? – csattant fel váratlanul. – Miért hagyod?
– Álljak ellen? – kérdeztem, mire nem várt válasz érkezett. Hirtelen fölém kerekedett, a combomra ült, a karomat a fejem mellé húzta és rákönyökölt. Mozdulni se bírtam, és felnyögtem a fájdalomtól. A következő pillanatban eltávolodott tőlem, és két kézzel markolta el a nyakamat. EKKOR ESETT LE, MI A SZITU! Nem szorított, csak tartott és várt.
– Misha…
– Sajnálom. – Szomorúan csillant a szeme. (Ez egy eszelős, bakker!)
– Eressz el, de most! – mordultam fenyegetően, és igyekeztem eltolni magamtól. Kábé mintha egy betontömböt akartam volna eltaszigálni. – Misha, vedd le rólam a kezed!
– Sajnálom, de előbb meg kell ölnöm téged.
– MICSODA?! – Kérdések garmadája süvített át az agyamon, és tudtam, hogy esélyem sincs elérni a táskámat meg a paprikaspray-t. – Csak viccelsz – fuldokoltam, noha még mindig nem szorította a nyakamat. – Miért ölnél meg?
– Ezt kell tennem.
– Megbántottalak?
– Nem.
Próbáltam körülnézni, de erősen tartott.
– Itt fogsz kinyírni? – tátogtam. – És elásod a hullámat?
– Előbb még…
– MEGERŐSZAKOLSZ?!
Egy pillanatra hátrahőkölt, majd az ujjai erősebben szorultak a nyakam köré.
– Tilos hozzád érnem – csikorogta.
– Mégis rám mászol és tapogatsz!
– Mert – engedett a szorítása -… mert ezt kell tennem!
– Ki mondja?
Bizonytalanságot láttam a tekintetében, ami azonnal aktiválta a menekülő funkciót, mégpedig a legidétlenebb fajtából. Ha stresszes vagyok, rágom a számat. Vagy jár a pofám.
– Misha, légy szíves, eressz el! – kértem határozottan. – Ez nem vicces, megijesztesz. Nekem nem jön be a szado-mazo cucc. Kicsit lehetsz keményebb, az oké, de a fojtogatósat nem szeretem.
– Te nem veszel komolyan – mordult fel.
– Dehogynem. Csak jó lenne, ha nem így akarnál megölni, mert utálom a fájdalmat. Inkább szúrj szíven egy késsel, az gyorsabb, és talán nem fogok hörögni meg vergődni.
– Hagyd abba!
– Pedig azt mondtad, nem vagy pszichopata.
– NEM VAGYOK PSZICHOPATA! – harsogta. – Te viszont egy démonnal szövetkeztél, és ennek következményei lesznek!
– Neked elmentek otthonról. – A nyakláncára néztem. – Ja, hogy ezért hordod. Bár ez boszorkányos cucc.
– Semmi közöm hozzá, ezt találtam! – Még mindig kiabált.
Hogy a francba kerekedjek felül egy elmeroggyant seggfejen? Mit kell csinálni, ha épp szorongatja az ember torkát valaki, és közben hezitál? Rúgkapálni? Esélytelen, leszorított. Csak a verbális kommunikáció maradt. Fenyegetés, kedvesség – melyik?
– Öltél már embert? – kérdeztem. Csoda, hogy volt még hangom. Oké, a tablettás öngyilok egész más, ott én irányítok, legalábbis egy darabig, a francba is! – Öltél már, Misha?
– Hallgass!
– Nem szeretnék meghalni.
– Múltkor még azt mondtad!
– Jó. De nem más keze által akarok, nem itt, nem most. Nem akarom, hogy megölj.
Remek, micsoda bájcsevegést folytatunk, mielőbb kinyiffant. Már öt perce összetörhette volna a gégémet.
– Miért vagy ilyen nyugodt? – fröcsögte. – Miért nem beszélsz csúnyán és miért nem kiabálsz?
– Kiabálsz helyettem te. Pánikba estem. Misha, neked nincs is gyilkos fejed. Tényleg meg akarsz ölni?
– Ezt kell tennem!
– Te akarod?
– Én csak…
– Akkor beszéld meg a hangjaiddal, mi legyen, mert mindjárt bepisilek.
– De nem válaszolnak!
Dzsízösz, help mí! Tudathasadása van! Rosszabb, mint a skizo. Rohadt nagy szarban vagyok!

Holnap folytatom, megint késő van. Ja, és még élek, de ezért bizony megküzdöttem. Vagyis küzdöttünk.

Nincsenek megjegyzések: