5:20 Reggeli
kávé, ágyneműcsere. Örülhetnék, hogy megint két megyén belül történik valami,
de nem tudok elmenni. Szombathely, Fő tér a Széchenyi utca felé, 17:34, fehér
Suzuki kontra szürke Citroen. (Naná, hogy ezen a helyen is voltam már, hála az
egyik nyomorult exemnek.) Jaj, nagyon elegem van!
22:35 Rég
aludnom kéne, de nem tudok. Kocsonya-effektusom van. Úristen. ÚRISTEN!
Eljutottam
Szombathelyre, nem lett baleset, és LEBUKTAM MISHA ELŐTT. Velem jött, mert nem
tudtam lebeszélni róla. (Igazából annyira magamon kívül voltam, hogy tiltakozni
se maradt erőm.)
A hülye átkomon
zakatolt az agyam a melóhelyről kifelé menet, amikor csaknem belegyalogoltam
Mishába. Hajszálpontosan ott állt, ahol tegnap, és egyelőre nem tűnt se
dühösnek, se elmeroggyantnak, csak nézett és hallgatott.
– Csá –
morogtam halkan, és suhantam is tova, ám hallottam, hogy elindul mögöttem. Nem
volt kedvem társalogni, ezért úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de
annyira idegesített a lépteinek a zaja, hogy inkább megálltam a buszmegállóban.
(Én, emberek között!) Persze Misha is épp buszozni akart. Francba.
Bekaptam egy
rágót, bedugtam a fülhallgatómat, és kizártam a külvilágot. Aztán rájöttem,
hogy nincs nálam pénz buszjegyre, felslisszolni meg nem volt merszem, így amikor
megérkezett a busz, benyomultam a jónép közé, átvágtam közötte, és szépen
átosontam az úton. Reméltem, hogy megmenekülök, és ügettem, mint a ló. Még
horkantottam is hozzá, amint meghallottam a nevemet.
Vadul vizslattam
a betont, hátha keletkezik valahol egy féregjárat, amin eltűnhetek, de végül
feladtam. Misha belibbent a látóterembe, és úgy éreztem, szexmániás Imit is
könnyebben elviselném, mint ezt az őrültet.
– Miért
menekülsz? – kérdezte. Tűrhetetlenül kék volt a szeme.
– Sietek
haza.
– Mit
csinálsz ma?
– Amit
tegnap.
– Tegnap mit?
Egyre jobban
ment fel bennem a pumpa. Fáradt voltam, éhes és nyűgös. Elhúztam a számat.
– Egyedül
voltam, mert nagyon szeretek egyedül lenni a csendben.
Naná, hogy nem
vette a lapot.
– Beszélgetnem
kell veled.
Eldadogtam egy
néma fohászt, hogy a testem kibírja a készülődő belső explodációt, felszegtem
az állam, és lassan, tagoltan kijelentettem:
– NEM
AKAROK BESZÉLGETNI SENKIVEL.
– Nem
vagyok senki.
A fejemet fogtam
kínomban, és úgy döntöttem, szégyen a futás, de hasznos. Megpördültem, és beleütköztem
egy óriási pókhálóba. Hátrébb léptem, és érdekes módon a láthatatlan pókháló
szublimált az éterbe, pedig esküszöm, még a testemmel is éreztem. Tuti valami
elszabadult mediterrán lóméretű biszbasz szőtte. Hiába tapogattam az arcomat,
nem volt rajta semmi. Elvitte a nyári szellő. Röpke pillantást vetettem
Mishára, de olyan rettenetes fejet vágott, hogy jobban szemügyre vettem. Guvadó
szemmel, résnyire nyitott szájjal, döbbenten bámult, kábé mint én, amikor Imi
tavalyelőtt felajánlotta, hogy beleülhetek
a súlyzópadon, de csak akkor, ha szinkronban nyögök vele, és akkor jutok a
csúcsra, amikor épp kinyomja a kilencven kilót. Anyád!
– Pók van a
hajamban, ugye? – kérdeztem rémülten.
Megrázta a
fejét, kicsit oldalra fordult, és megtántorodott, amikor a vállamhoz kaptam.
Megint hozzám ért egy rohadt háló, de mire odakaptam érte, eltűnt.
– Na, én
léptem innen – mondtam. – Faszom, szárnyas pókok! Csá!
– A… A…
Angi! – Misha végszóra megtalálta a hangját, igaz, elég rebegősre sikeredett. –
Megyek veled.
– Hát gyere…
– sóhajtottam, és nem tettem hozzá a cseszd meget, pedig kikívánkozott. Éhesen még tahóbb vagyok, mint amúgy, de Misha
csak egy gyépés.
Rezignáltan
indultam tovább, és felhangosítottam a zenét, hogy ne halljam Misha lépteit.
Most nem sietett, felvette a tempómat. Egyszer csak hallom ám, hogy fallosz. Kivettem az egyik dugót a
fülemből.
– Mi?
– Te nőnemű
vagy? – kérdezte Misha meghatározhatatlan arckifejezéssel.
Végignéztem
magamon, majd önkéntelenül kihúztam magam. Szerintem kellően domborodott a
pólóm.
– Nem annak
látszom?
Misha is
végigmért, és biccentett.
– De, nagyon.
De FALLOSZOD van.
Kirobbant
belőlem a röhögés, de az az ordításszerű, eszelős. Röhögőgörcsöt kaptam.
– Falloszom…
– nyerítettem két roham között, és magasról tettem rá, ki bámul, pedig tuti
kinyílt a Fő út panelsorának összes ablaka. – Jaj, Istenem, nem bírom! –
süvöltöttem, miközben potyogtak a könnyeim.
Misha csak állt
rezzenéstelenül, pókerarccal, amin még jobban szakadtam. Évek óta nem röhögtem
ilyen jót, és amint ez eszembe jutott, a fejemet kezdte húzni a görcs. A
nyihogás lassan átment bőgésbe.
– Miért könnyezel?
– kérdezte Misha, amikor már rendesen szipogtam, hüppögtem meg minden.
– Mert
Szombathelyen kéne lennem 17 óra 34 perckor – nyüszítettem, és ha jól rémlik,
hozzátettem egy „aaááá, nyehűt” is, de ebben nem vagyok biztos. Aztán észrevettem
a felém tartott zsebkendőt. Megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom, csuklottam
kettőt, és felnéztem Mishára. – Nincs falloszom.
– Rosszul
értettem – bólintott kurtán. – Mész Szombathelyre?
– Nem
tudom, megy-e vonat, nincs egy fillérem se.
– Megyek
veled.
– De nem
érted, hogy…
– Megnézzük,
megy-e vonat, és van pénzem.
– Nem
fogadhatom el, Mis…
– Megyek
veled, Angi.
Téma lezárva,
slussz-passz, hát mentünk az állomásra, megnéztük a járatokat, Misa vett két
jegyet (ezek szerint nem teljesen hülye), ültünk (helyesebben csak én, mert
Misha élő cövekként rostokolt a bejáratnál, és az embereket vizslatta), vártunk,
felszálltunk, leültünk, felálltunk, leszálltunk, és csak akkor szólaltunk meg,
amikor kiértünk a szombathelyi pályaudvarról.
– Kösz,
Misha – böktem ki. Kínlódtam, mert fogalmam sem volt, milyen ürüggyel tudnám
lerázni, míg én elvégzem a dolgom, hiába agyaltam rajta egész úton.
– Vérzik a
szád.
– Mi? – Rossz
szokásom, hogy rágom a szám szélét, ha ideges vagyok. Ez most kellően stresszes
helyzet volt (az éhségem is elmúlt, ami nagy szó), így szépen kitéptem egy
darabka bőrt. Máris éreztem a sós ízt.
– Miért
vagy dühös? – kérdezte Misha, és szembefordult velem. – Bántod magad, gyorsan
ver a szíved és fáj a gyomrod.
Paff, paff.
Ostoba fejet vághattam. Mire megkérdeztem volna, honnan veszi, közbevágott:
– Érezlek.
– Ah, szóval
te ilyen nagy empátiájú vagy – vontam fel a vállam, és szétnéztem az egyre
üresedő pályaudvaron.
– Kérsz
ételt?
A kaja
említésére még nagyobb görcsbe rándult a belem, így jobbnak láttam eltűnni,
mielőtt kifosztom a büfét Misha kontójára.
– Igazán
nagyon gondoskodó vagy, ami tök jó, de nekem most mennem kell.
– Megyünk.
– Megyek.
– Nézlek,
Angi – jelentette Misha könnyeden, és el is indult kifelé.
Kínlódva
követtem, és vacilláltam, melyik megoldást válasszam a lerázásra. Végre voltak
ötleteim:
a., Elmegyek
retyóra, és az ablakon át kereket oldok.
b., Megkérem,
hogy vegyen kaját, és kereket oldok.
c., Leütöm és
kereket oldok.
d., Megcsókolom,
de olyan pornókirálynősen, és amíg felgyógyul a paralízisből, kereket oldok.
Misha sajnos
elsuhant a retyó meg a büfé mellett is, így a., és b., kiestek. Nem volt nálam
célszerszám, csak a kézitáskám, de mégsem állhattam neki verekedni a bamba nép
közepén, így végül maradt a d., verzió.
– Figyelj
csak – kezdtem, amikor beértem Mishát, de belém fojtotta a szót a „hirtelen
megfordulok, és kicsit félrebillentett fejjel bámullak a csodakék szememmel”
nézés. Nem tudom, meddig álltunk így, de azalatt ötször megkövültem, háromszor
megfagytam, ugyanennyiszer elolvadtam, végül elkezdtem verejtékezni.
– Különös –
hümmögött, és befejezte a szuggerálást. – Te ellenállsz.
Remek. Most már
vörösödtem is. Ha benyögi, hogy gondolatolvasó, akkor eggyé válok a padló
molekuláival.
– Szeretném
tudni, mire gondolsz, amikor ilyen feszült vagy – mondta összehúzott
szemöldökkel.
– Üüüööö… –
Ennyire telt tőlem. A vértolulás az agyamra ment. – Hhh… – Még ezt is ki tudtam
nyögni, sőt belevittem valami hördülésfélét, olyan tipikus
leszúrtdisznó-hangot.
– Nem vagy
rosszul, Angi – jelentette ki.
– Érzel,
mi? – csikorogtam megsemmisülten. A totális égés végül is tényleg nem rosszullét,
csak pszichés akármi. Némi légzőgyakorlat után erőtlenül nekiszegeztem a
kérdést: – Honnan tudod a nevemet?
– Hallottam
az utcán – vágta rá ártatlanul. – Amikor Diával sétáltatok.
– Te
ismered Diát?
– Nem.
Téged akarlak ismerni.
– És
követsz… – leheltem elfulladva.
– Nem.
– Mégis
mindig ott vagy…
– Érezlek
és megyek.
…
– ANGI!
Ennyit arról,
hogy nem érzek éhséget. Holnap folytatom, mert bealszom ülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése