Elég szarul
teljesítek mostanában a melóhelyen. Folyton ezen a szerencsétlen marhaságon jár
a fejem, amibe csöppentem. Nos, ott tartottam, hogy Misha az angyali porhüvelyről
hadovált.
Perceken át
tűnődtem, mégis mi a fenét kéne tennem. Valóban féltem attól, hogy visszatérnek
a látnokos álmok, de attól még inkább, hogy belepusztulok a bűntudatba, ha nem
menthetem meg azokat az embereket. Milyen önfeláldozó vagyok, mi? Pfejj.
– Nem bírom
idegekkel – bukott ki belőlem, és a fejemet ráztam. – Nem, ez túl sok. –
Mielőtt még a centripetális erő leröpítette volna azt a szerencsétlen, kiürült
hólyagot a nyakamról, Misha letérdelt elém a szőnyegre, és a lábán támaszkodva
mustrálta az arcomat.
– Bárcsak
tudnék segíteni! – mondta enyhe grimasszal. – De rád semmi sem hat. Nem tudom
elmulasztani a fájdalmaidat – megérintette a lábamat, de rögtön elhúztam –, nem
tudok semmit. Csak az önkívület sikerül.
– Mit
zagyválsz?
– Csak azt
tudom nálad elérni, hogy elájulj. Ellenállsz mindennek, és ez…
– Gáz –
fejeztem be.
– Ingerlő –
mondta csillogó szemmel.
Rohadtmód nem
volt kedvem a nyálcsorgatáshoz, és a kávéfolt is kezdett beszáradni. Felkeltem
hát, kivánszorogtam egy vizes törlőkendőért, és nekiálltam sikálni a plecsnit.
Mikor már egész halvány volt, foghegyről vetettem oda:
– Nincs
jobb dolgot, mint mellettem strázsálni?
Misha nem
válaszolt azonnal. Súroltam még egy percig a szőnyeget, aztán ránéztem.
– Még
mindig undorodsz – jelentette ki.
Megállt a
kezemben a rongy.
– Rossz,
hogy nem látsz a fejembe, mi? – gúnyolódtam. – Képzeld, mi emberek így élünk
évezredek óta.
– Nehéz
lehet embernek lenni.
– Hatezer
évig egy felhőn ücsörögve, ájtatos dalokat áriázva én is ezt mondanám –
vigyorodtam el, majd egyből komolyra váltottam. – Meg amúgy is az.
– Honnan ez
a felhős elképzelés? – kérdezte.
– Hát nem
ott kornyikáltok fent a kaporszakállú trónja mellett? Mi volt a dolgod, mielőtt
rám kellett ragasztanod magad? Cipelted a daloskönyvet, vagy csapkodtad a
triangulumot, mint egy eszeveszett?
– Ez igazán
nem tartozik rád – mondta, és összeszorította a száját.
Vállat vontam,
és sikáltam tovább.
– Kiélt
szottyadék lehetsz amúgy – jegyeztem meg, majd felröhögtem az értetlen pofa
láttán. – Reszketeg vén köcsög vagy hatezer évesen.
No, úgy tűnik,
ez bizony érzékenyen érintette, mert elvörösödött, és felszegte az állát.
– Magasabb
szinten nem számít a kor, csak bölcsebbé tesz – mondta.
– Az
energia se örök – legyintettem a ronggyal.
– Örök életű
vagyok.
– Amíg el
nem buksz – tettem hozzá, mire menten összébb húzta magát, és megvakarta az állát.
– Mit tudsz rólunk
valójában?
– Tökre
semmit. Jelen pillanatban azt tudtam meg, hogy beképzelt, vén tahó vagy, és
hülyeséget csináltál, amikor nagy felindultságodban úgy döntöttél, nem tekered
ki a nyakam. Gondolom, most sasolnak erősen, mit művelsz idelent, aztán hopp,
jön egy baklövés, és ugrott pár ezer év bónusz.
– Milyen
baklövés?
Letettem a
rongyot, és félvigyorral mormogtam magam elé:
– Na, vajon
mire gondolok? Finom kaják, finom emberek…
– A-azt nem
követem el tö-többé – dadogta.
– Pedig nem
is volt rossz – vágtam rá. (Nesze neked, ha lúd, legyen kövér. Más is mondta
már, hogy hullámzó a kedélyállapotom. Muhaha.)
Misha
kiegyenesedett a székben, úgy pislogott rám, mint egy varangy (csak nem volt
olyan ocsmány).
– Megint
összezavarsz – lehelte.
– No, akkor
– felpattantam, és kifelé indultam a ronggyal – én nem viszlek bűnbe, angyalka.
Tudod, merre van az ajtó. Viszlát a következő teljes napfogyatkozáskor!
Ennyi volt az
egész. Mire visszaértem, Misha valóban lelécelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése