Július 4. péntek

Na, megint itt vagyok, és rühet kapok attól, hogy ennyire lemaradtam, de nem tanultam gyorsírást. Sebaj, van jegyzetfüzetkém is, hogy címszavakban beleböfögjem, amit majd kerekké formázok, ráadásul nem zajlanak eget rengető események.

Misha tehát a szeméből vérzett, azaz sírt, én pedig csak bámultam, és – ami felettébb szokatlan tőlem – meg sem bírtam mukkanni. Ő persze gondosan letörölte a piros löttyöt, de folyamatos volt az utánpótlás. Azonnal megfeledkeztem a hányingeremről, ami különös, tekintve, hogy a vértől is irtózom. Ámbár igaz, csak az orrvértől. Szerettem volna mondani valami okosat, de nem jutott eszembe semmi.

– Elmegyek – pattant fel hirtelen, és az erkély felé indult.

– Maradsz szépen a seggeden! – Na végre visszatért a hangom. – Le akarsz bukni?

– Kint összeszedem magam, itt nem megy.

– Engedd el azt a kilincset, és ülj vissza! Ne akard, hogy bekeményítsek! – Eszembe sem jutott, milyen nevetségesen hangzik ez a fenyegetőzés, hiszen egyetlen legyintéssel mintát csinálhat belőlem a falra, mégis engedelmeskedett.

Visszaereszkedett a sarokba, és szorgosan törölgette az arcát. Örültem, hogy nem szipog és hüppög mellé; azt már nem bírták volna az idegeim. Így viszont talán még drámaibb volt. Egy elkeseredetten gubbasztó angyalka egy kócos férfi bőrében, aki némán vért könnyezik, és nem győzi törölgetni, nehogy összekenje az Ikeás szőnyeget, ami azé az emberlányé, aki miatt kudarcot vallott egy feladatban, és aki nyomott egy-két kérdőjelet eddig pontokból és felkiáltójelekből álló kis hatezer éves életfonalára.

– Egy nyomorult ember vagyok, aki összevissza beszél – bukott ki belőlem önkéntelenül.

– Ez sokkal régebbi – mormolta. – Nem miattad van, Angi.

– Azt mondtad, én zavartalak össze.

– Csak a végső löket volt…

Kurtán és feleslegesen körülnéztem.

– Most akkor nem hall senki? – kérdeztem.

– Nem.

– Remek. Figyelj rám! Ha te létezel, akkor atyád is, ne aggódj! Biztos tényleg csak baromi elfoglalt, mert azért hétmilliárd ember meg a…

– Nem kell győzködnöd – szakított félbe. – Próbáltam beszélni vele, kértem, hogy most az egyszer tegyen kivételt és ereszkedjen le hozzám, de válaszra sem méltatott. Üzentem a közvetítővel, hogy fogadjon, de azóta sem járt nála. Nem tudom, miért, és még dühös is lett, amit nem értek. Attila azt mondta, legyek türelmes, de ez most nem olyan helyzet. Nem értem… igazán nem értem, mi történik. Ha valóban fontos a halálod, miért nem áll szóba velem? A szívembe lát, Angi, mégsem tesz semmit, nem korhol, nem büntet.

– Miért is kéne?

– Mert fontos vagy nekem! A közvetítő is tudja, sőt biztosan többen, mégsem hallok egyetlen elmarasztaló szót sem. Mintha figyelemre sem méltatnák!

– Talán mert nem is figyelemreméltó.

– Hogy egy lény védelmének szenteltem az életemet, akiről azt sem tudni, valójában miféle teremtmény?

– Te meg mit hadoválsz? – kiáltottam. – Te csak ne szenteld nekem az életedet!

– Már vállaltam – mondta csendesen.

– Úgy, hogy nem is ismertél! Csak egy nyavalya vagyok, öngyilkosjelölt és rondán beszélek és geci vagyok veled mindig!

– Mondtam, hogy nem kell győzködnöd. Amit érzek, megmásíthatatlan.

Hármat fordult velem a szoba.

– Minden mulandó!

– Ez más, és…

– Most te fogd be! Nem akarom hallani ezt a baromságot, Misha!

– Zachael.

– Heh?

– Ez a nevem.

– Üüüööö… örvendek – makogtam összezavarodva. Mi ez a hirtelen bizalom? Tényleg össze fog omlani, vagy mi a frász? Nincs kedvem az üres porhüvelyét eltakarítani.

– De hívj továbbra is Mishának. És nem minden angyal neve végződik „el”-re – mondta enyhe mosollyal. Végre abbahagyta a vérkönnyezést, és csodálatos módon az imént még maszatos képe újra patyolattiszta volt.

– Ha ez vigasztal, atyád nekem sem válaszolt soha.

– Isten nem beszél az emberekhez.

– És sok angyalhoz sem – tettem hozzá meggondolatlanul, mire összeszorította a száját. – Bocs…

– Így igaz, de nem értem az okát.

– Hát ne add fel, törd rá az ajtót, csapj az íróasztalára, tudd meg a válaszokat!

– Nehéz lenne. Nincs asztala – mondta, és nagy meglepetésemre derűsen felcsillant a szeme.

– Ki tudja? Nem láttad még. Lehet, hogy pont ilyen – intettem magam elé. – Ikeás.

Misha nagyot sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.

– Hihetetlen vagy. Annyira szeretnélek… – Elharapta a mondatot, és a nadrágját kezdte vizsgálni a térdén.

Jobbnak láttam nem faggatni, mire gondolt, holott nagyon érdekelt. Hirtelen mindenre kíváncsi voltam.

– Köszönöm, hogy ilyen vagy velem annak ellenére, hogy gyűlölsz – mondta.

– Te hülye vagy? Nem gyűlöllek – vágtam rá talán túl gyorsan. – Azt csak úgy mondtam, mert pont odaillett.

Úgy meredt rám, mintha kábé kinőtt volna még egy fejem.

– É-én azt hittem… – hebegett.

Úgy döntöttem, ez nem a nagy vallomások ideje lesz, okosabb tartani a távolságot.

– Szó se róla, kiakasztó ürge vagy, kicsit zakkant is, de ez nem ok arra, hogy gyűlöljelek, na – magyaráztam, és reméltem, hogy csak a meleg miatt ég a pofám, nem azért, mert vérvörös. Misha rohadt jó pasi, de ezt nem kell tudnia. Helyesebben már tudja. Úgy emlékszem, említettem neki… Paff. – Mondjuk azt tényleg utálom, hogy beleszólsz az életembe.

– Mert fontos vagy nekem.

– Na ez az, ami nem fér a fejembe – dünnyögtem. Nem értem, mit láthat bennem (vagy belém) egy hatezer éves lény, aki a kezdetek óta sasolja az emberiség fejlődését, bukását és undormány tetteit. Még porszemnek is kicsi vagyok.

– Egyszerűen csak így van, nem tudom megmagyarázni – vonta fel a vállát. – Porhüvelyen kívül is – tette hozzá.

Akkor ez most egy vallomás, bakker! Nem Lagransky Misha csodálatos teste van odáig meg vissza, hanem maga az angyal. Na, ez már tényleg túl sok. Tuti kandi kamera, csessze meg!

– Ja, mert néha kibújsz a bőrödből? – Próbáltam viccesre venni a figurát, de úgy éreztem, mindjárt elvisz a ventilátor szele.

– Természetesen. Amikor más dolgom akad, vagy épp nem nézlek.

Szédelegve borultam az asztalra.

– És mit mondtak, meddig kell felügyelned engem?

– Életed végéig.

– Úristen, ne már! – Végre egy gondolat, amibe belekapaszkodhatok, mielőtt elárulom magam. – Soha többé nem lesz magánéletem?!

– Dehogynem. Reggelente eljövök, ahogy eddig.

– De máskor is kukkolsz, te majom!

– Már nincs szükség rá, hogy megfigyeljelek. Tudom, amit kell.

– Tehát élhetek, meg minden? Pasizhatok is?

– Azt teszed, amihez kedved van, kivéve a sorsalakítást. Pasizhatsz is. – A második mondatnál elcsuklott a hangja, és megint hatezer éves tekintettel nézett rám.

– Akkor jó. – Behh, érdekel is engem a pasizás. Vagyis igen, de csak egy pasi, de az meg őskövület. Tiszta perverzió, bakker.

– Most már mennem kell – jelentette ki. – Rendben leszel?

– Ühüm. És te?

– Én mindig rendben vagyok – biccentett kurtán, és angolosan távozott az ablakon át. Már megint nem láttam, miként szívódik fel.

Elregélném az elmúlt napok történéseit is, csakhogy nincs mit. Misha reggelente megjelent a parkolóban, megnyugtattam, hogy nem álmodtam, aztán nem is találkoztunk másnapig. Ezt pedig valamiért egyre rosszabbul viselem. Holnap szombat, úgyhogy házhoz jön. Fáj a fejem.