Találnom kell
egy pasit. Imi önként és dalolva ajánlkozna egy-két menetre, de akkor inkább
kolostorba vonulok. Ámbár ez nem is rossz ötlet.
Rettenetesen
hangzik, de az az igazság, hogy teljesen megőrülök Misha közelében. Tutira nem
vagyok szerelmes, az nem ilyen, ráadásul mégis mit szerethetnék ezen az
idiótán? Ez valami vad és tűrhetetlen inger, hogy hozzáérjek, szagoljam, megkóstoljam,
széttépjem, vááá! Teljesen rágerjedtem, és ez felettébb gáz. Pláne a tudattal
együtt, hogy érzi, ha fantáziálok. Nem tudom, meddig bírom, de szerintem pár napon
belül elzavarom a halál falloszára.
Ma reggel is a
parkolóban várt, és megtudtam ezt-azt, amin akár meg is nyugodhatnék: nem
rostokol a hátam mögött semmiféle láthatatlan lény a nap huszonnégy órájában;
senki sem les, ha alszom, vécézek, játszom magammal, satöbbi, tehát az embernek
megvan a kis privát zónája. Viszont nem léteznek „kirendelt” őrangyalok – ez
elég érdekes is lenne, tekintve a baleseteket, amik igenis megtörténtek volna,
ha nem vagyok ott. Az ember magányos, mint a kisujjam, és hiába nyivákol az
angyalokhoz, nem fogja megölelgetni egyik sem. A hit ereje az, amitől összeszedi
magát. Azért ez némileg gázul hangzik, nem? Az angyalok csak nagyon indokolt
esetben avatkoznak be. Ilyen vagyok én is. A hibrid selejt.
Eszembe jutott,
hogy anyáék talán nem is véletlenül haltak meg. A mennyországról meg a pokolról
persze semmit sem tudtam kihúzni Mishából, de ami késik, nem múlik.
Ja, és a mi kis
beszélgetésünk a műszak utáni „állapotellenőrzést” követően zajlott, egy padon
ücsörögve, miközben kis köröket rajzolgattam az ujjammal Misha kézfejére.
Szokatlanul gyorsan légcserélt szegény, így jobbnak láttam mielőbb lelépni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése