Július 13. vasárnap

Folytatom a múlt heti regét. Szombat délután tehát az ügyeletes doki mustrált ráncos homlokkal, és úgy láttam, neheztel rám, amiért nem ébren fogadom.

– Bocsánat – susogtam.

– Akkor most üljön fel.

Ehhez már Timi is kellett, erre megint jött egy képvágás, ami után kórházban tértem magamhoz. Nem is hiányzott más. Sokat nem fogtam fel a környezetemből, de mint utólag megtudtam, még ultrahangra is vittek, hátha kinőtt és begyulladt a nem létező féregnyúlványom. Miután a tüdőm kivételével minden szervemet épen találták, telepumpáltak folyadékkal meg antibiotikummal. Tüszős mandulagyuszit meg kétoldalú tüdőgyuszit kaptam, és állítólag egy ízben elfelejtettem lélegezni is, amit az épp a kórteremben sündörgő nővérke megoldott egy akkora nyomással, hogy szerintem megrepedt a bordám. Ezek után monitorra kötöttek, én meg aludtam, mint a mormota. Szegény Timi tökre lefogyott a pár nap alatt; baromira kellett neki még ez is, mondhatom. Olykor magamnál voltam, hangfoszlányok meg büdös fertőtlenítőszag jutott el a tudatomig, amit néha kellemesen elnyomott a lenorillat.

Misha titokban többször is meglátogatott, de csak a tizenharmadik ottléte alatt tértem magamhoz annyira, hogy beszélni tudjak.

– Angelika! – szólongatott a mély hang, és lassan ráeszméltem, hogy nem a túlvilágról jön. Pedig abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, azt akarom.

A homályból lassacskán kirajzolódott Misha aggódó arca.

– Végre itt vagy – suttogta.

– Inkább mennék. – Lehunytam a szemem, de ki is nyitottam, amikor a homlokomra simult a tenyere.

– Szeretném, ha maradnál.

Keserűen sóhajtottam, majd nyögdécseltem is mellé, mert a tüdőm nem volt olyan állapotban, hogy csak úgy sóhajtozni lehet vele. Nem ment könnyedén a légcsere, és egyelőre gőzöm sem volt arról, milyen nap van (kedd), mi a bajom és megmaradok-e. Mivel nem pityegtek gépek és maszk sem takarta a számat, talán nem agonizálok.

– Hol a frászban fáztam meg ennyire? – nyekeregtem.

– Sehol. – Misha leült az ágyam mellé húzott székre, majd röpke pillantást vetett a szobatársamra, egy öreg nénire, aki nyitott szájjal, halkan hortyogva aludt. – Úgy döntöttek, hogy nem maradhatsz életben.

– Kik?

Misha képe félelmetesen komor volt. Hallgatott egy percig.

– Nem fogadtam el a döntést.

– És ha én szeretnék meghalni?

– Ne! – Elkapta a kezemet és úgy megszorította, hogy felszisszentem. – Szeretném, ha maradnál.

– Az én életem… Vagyis dehogyis élet.

– Angi! – Misha látszólag kétségbeesetten kereste a szavakat. – Sokat harcoltam azért, hogy életben maradhass!

– Soha nem kértem.

– Tudom. De… a francba, ne csináld már ezt!

– Te káromkodsz – mondtam elhűlve, majd még jobban megdöbbentem. Misha szeme sarka könnytől csillogott. NEM VÉRTŐL! – Misha! – suttogtam rosszat sejtve. – Mi a nyavalyát műveltél?

– Érveltem, könyörögtem, vitatkoztam, veszekedtem… mindent, amit csak lehet. Nem akarhatsz meghalni, Angi!

Néztem a szempilláin hintázó könnycseppet. Mi a rák történhetett, míg én begyógyszerezve fetrengtem?

– Miért nem vérzel? – nyögtem, de elkapott a köhögés, ami alatt úgy éreztem, szétszakadok, holott csak erőtlen krákogásra futotta. Misha feljebb ültetett, és szorosan tartott, míg elmúlt a roham.

– Mondd, hogy élni szeretnél! – súgta a fülembe. – Mondd, hogy nem volt hiábavaló!

– A rohadt életbe, mit csináltál?!

Elengedett, de utánakaptam, és a tarkójánál fogva visszahúztam a fejét. Tüzetesen megnéztem a könnyeit – valódiak voltak, és kristálytiszták.

– Ugye angyal vagy még? – nyöszörögtem megsemmisülten. Ha most benyögi, hogy kirúgták a mennyből, vagy önként bukott alá, megölöm. Esetleg szívrohamot kapok. Ennyire nem lehet tökkelütött!

– Az vagyok.

– És a könnyeid?

Misha sietve letörölte az arcát.

– Így emberibb. Túl sok folyik el a szememből mostanában.

– Hála Istennek. – Visszahanyatlottam a párnára. – Ígérd meg, hogy soha nem csinálsz akkora ostobaságot!

– Milyet?

– Mint az Angyalok városában Seth. A barom leugrott a mennyből egy csaj miatt, aztán hoppon maradt, mert a csaját elcsapta egy kamion. Ott maradt egyedül, emberként.

– Úgy nem tudnálak megvédeni.

– A testvéreidtől?

– Önmagadtól.

– Az imént köpted el, hogy ki akarnak nyírni. Pontosan miért? Nem csináltam semmit.

Misha nagy levegőt vett, majd az ágytámlának jelentette:

– Szerintük nem érsz annyit, hogy a védelmednek szenteljem az életemet.

– Szerintem se, és…

– Ne szólj bele, Angi!

Hoppá. Misha fejlődőképes.

– Bevallottam mindent, ami természetesen atyám akarata ellen való. Azt hittem, már tudják, ezek szerint mégsem. De nem titkolhattam a végtelenségig. Azt parancsolta, öljelek meg. Megtagadtam, és vártam, hogy kiűzzenek, de nem így történt. Azt üzente, legyen, ahogy akarom. A testvéreim szerint úgyis hamar elbukom, hiszen nincs benned életösztön. Nem akartál meggyógyulni, de én nem adtam fel, és nem adom fel, és ne akarj már megint közbeszólni, mert én beszélek, és légy szíves, akarj élni a kedvemért!

Mit mondhattam volna erre? Leginkább valami értelmetlen zagyvaságot, így hát nagy szemet meresztve hallgattam Misha vallomását.

– Nem vagyok reszketeg vén köcsög és kiélt szottyadék, mert nálunk az idő nem számít. Elfogadom, ha ki nem állhatsz és látni sem bírsz, de a francba, élned kell, mert szeretném, akarom, muszáj! Megvesztem, ám legyen, így van. Szeretlek és kész!

Kellemesen hullámozni kezdett a szoba, ám ekkor a sarokban megszólalt egy reszketeg hang:

– Ilyen szerelmi vallomás után igent mondanék a fiatalembernek.

Zavarodottan néztem a nénire, aki ezek szerint mindent hallott.

– De ő egy angyal – vetettem ellen.

– Ha ilyen véleménnyel vagy róla, akkor ne kéresd magad – mosolygott a néni, majd megigazgatta a takaróját. – Napok óta rimánkodik.

– Ez lényegtelen információ – mormolta Misha.

– Ugyan, ugyan, láttam, amit láttam. Hej, hej…

A néni hümmögött még egy ideig, miközben a plafont bámulta, mint aki nem kíváncsi a továbbiakra. Visszafordultam Mishához.

– Nem értelek. Nem értem, hogy…

Ebben a pillanatban belépett egy ápolónő, én meg ijedtemben félrenyeltem. Misha nem párolgott el, ám a nővér tudomást sem véve róla hozzám sietett, hogy feljebb tornyozza mögöttem a párnát. Ezek szerint Misha láthatatlanná vált? Okos döntés, tekintve, hogy éjszaka van.

– Jobban vagy, látom – mosolygott a nővérke, majd lázmérőt nyomott a kezembe, és az éjjeliszekrényen kezdett sürgölődni. – Igazán arrébb húzódhatnál, útban vagy.

Dermedten néztem fel rá, ám az elégedetlen hang nem nekem szólt. A nővér LÁTTA MISHÁT. Protekciót szerzett talán, hogy éjszaka is itt gémberedhessen a széken?

– Ne haragudj, Hizael – mormolta Misha.

Mókás képet vághattam, mert mindketten rám mosolyogtak.

– Betennéd a lázmérőt? – kérdezte a nő, akinek Helga állt a névtábláján. A fülem is begyulladt, hogy ennyire félreértettem? – Angi, lázmérés kell. Vagy nem megy? Segítek. Zachael, vidd már arrébb a lábadat!

Bakker, bakker, bakker! EZEK ANGYALNÉVEN HÍVJÁK EGYMÁST!

– Akkor én most elájulok, jó? – kérdeztem, és nem is vártam tovább.