Ott tartottam,
hogy „Gondolj arra, hogy…” Na, vajon mire gondoljak? Misha tényleg nem komplett,
és mivel szerintem Attila sem az, valószínűleg az egész angyalbagázs megzakkant
az évezredek alatt.
– Gondolj
arra, hogy testi kontaktusba kerülünk – mondta Misha, és mint akit totál
hidegen hagy minden, hanyagul nekidőlt a falnak.
– Bocs, de
az előzőek fényében nem igazán szeretnék ezen agyalni.
– Erősen
koncentrálok. Nem lesz baj.
– Te
gondoltál már rá? – vágtam vissza.
Magabiztos álarca
azonnal lehullt, és riadtan pillantott körbe.
– Erről nem
beszélek – suttogta enyhén vörösen.
– Tehát
igen. – Juhú, felébredt bennem a kis Lucifer, és rögvest bökdösni kezdte a
beszélőkémet. Hadd kínlódjon ez a nyominger a saját privát zónájában, muhaha! –
Azért nem lehet könnyű olyasmin fantáziálni, amit nem is ismersz.
Hallgatott és
vörösödött. Még utóbb felrobban a feje.
– És a
tiltott gyümölcs mindig édes – folytattam a bölcselkedést, míg ő egyre csak
roskadt össze.
– Azt
mondtad, nem kedveled a pókokat – mormolta.
– Nem
igazán.
– Akkor ne
ingerelj tovább.
Érdekes fejet
vághattam, mert nekitolta magát a falnak, és nagy szemet meresztve bámult rám.
Ennyire kiülne a képemre a kíváncsiság?
– Megmutatod,
mekkora? – kérdeztem. – Ígérem, nem mondom el senkinek. Látni szeretném úgy igazán.
Felhúzta a
térdét, átkulcsolta, és felvette a „szigorúan bámulok, és gőzöm sincs, ez
milyen szexi” nézést.
– Sose
láttam még ilyet, ne legyél már izé! – nyavalyogtam.
– Nem
mutatom meg, Angelika. – A hangja olyan komoly és mély volt, hogy elröhögtem
magam.
– Ígérem,
nem fogok sikítani, na!
– De Angi!
– Misha színe kezdte megközelíteni az érett meggyét. – Dehogynem láttál ilyet,
ne zaklass!
– Hja,
sűrűn nézegetek angyalszárnyakat – vágtam rá duzzogva, és visszahúzódtam a
ventilátor édes közelségébe. – Akkor pukkadj meg!
– Szárnyakat…
– lehelte Misha, majd félperces paralízist követően lassan enyhülni kezdett a
színe. – Csak a szárnyak…
– Ohó, te
kis álszent! – kiáltottam fel, amikor leesett, mi a helyzet.
– Félreértettelek.
– Eléggé.
Nem vagyok kíváncsi a porhüvelyed részleteire, ellenben a pókhálós cucc
továbbra is érdekel. Megmutatod vagy sem?
– Az csak
akkor látszik, ha ingerült vagyok.
– Azon ne
múljon, szívesen felidegesítelek.
– Tudom, de
ne akard – szólt komoran, és egész szépen helyrerakta a vonásait. – Rögtön
figyelni fognak.
– Francba –
biggyesztettem le a számat. – Tehát esélyem sincs látni a valódi formádat?
– Ha valaha
is a valódi formámat látod, akkor nagy baj van – sóhajtotta.
– De én
csak a szárnyadra vagyok kíváncsi. A tollas verzió is jó lesz, amit alapból
mutogattok.
– Nem
szoktuk mutogatni.
– Muszáj
ilyen rohadtul sótlannak lenned? – csattantam fel.
– Igen –
biccentett. – A helyzet ezt kívánja.
– Amúgy is
olyan vagy, mint aki karót nyelt – mormoltam, de meghallotta.
– Te sosem
figyelsz rám, Angi – csóválta meg a fejét. – Feltételezem, méretarányosan
szeretnéd látni, márpedig ahhoz kicsi a szoba, már ezt is mondtam.
– Hát
mutass kisebbet.
Felszegte az
állát, úgy felelte:
– Nem
vagyok hajlandó holmi csökevényt mutatni. Ha olyan végtelenül kíváncsi vagy,
nagyobb térre van szükségem.
Haljak meg, ha
nem gőgöt éreztem a hangjában. Lám csak, még a végén megmutatkozik Lagransky
Misha valódi énje, az önérzetes, tökéletes magyarsággal megáldott baromfi.
Ekkor eszembe jutott valami.
– Elárulod
az igazi nevedet is? A Lagranskyt újságban láttad, az angyaloknak egy nevük van, és
mindig „el” a vége. Te mi vagy? Szűziel?
Misha fogta
magát, és tüntetően kisétált a szobából. Vagy tíz percet hűsöltem egyedül,
amikor bűnbánó arccal visszatért.
– Minden
rendben? – kérdezte.
– Hogyne –
morogtam. Pár perc volt hátra a pápai ütközésig. Rohadt érzés. Eddig egyszer
sem gondoltam a balesetre, ha nem tudtam elmenni, de most egyfolytában a
csattanás meg a milliónyi üvegszilánk pattogása visszahangzott a fejemben. A
srác alig lehet húszéves, és mindjárt belenyomul a szélvédőbe.
– Érzem,
hogy nem.
– Aha, és
most azért jöttél vissza, hogy istápolj? Mert akkor menj a pi…
– Ne
beszélj csúnyán, Angi.
– …csába.
Ne mondd meg nekem, mit tegyek, nem vagy se az apám, se az atyaúristen!
Rohadtul hagyd a…
Nem tudtam
befejezni. Egy másodperc alatt mellettem termett a szoba másik feléből,
felrántott az agyról, és magához szorított. Mire felfoghattam volna, mi van, irtó
hőség lett és le kellett hunynom a szemem a hirtelen támadt világosságtól. Első
pillanatban azt hittem, teleportáltunk a mennybe, és az agyam buzgón fáradozott
az ájulós sokk előkészítésén, aztán meghallottam Misha hangját.
– Ne
hergeld magad mindig, Angi.
Felnéztem.
Valóban teleportáltunk – a bódéi itatóhoz, a rétre. Persze hogy hőség volt és
fény. A gyomrom fordult egyet, és jobbnak láttam Mishába kapaszkodni, mielőtt
aléltan zuhanok a gazba. Az agyam lebénult, a szaglószervem kiélesedett, a
fülemben remek dobszólóval harsogott a pulzusom, amire rátett még egy lapáttal
a gerincemen végigfutó cirógatás. Misha ölelt és simogatott, hű meg há meg
nyihaha, viszont komoly hányingerrel küszködtem, és nem találtam túl jó
ötletnek félig emésztett narancsleves szendviccsel kidekorálni Misha királykék
pólóját.
– Rosszul
vagyok – suttogtam.
A simogatás a
derekamig siklott, majd visszafelé haladt.
– Misha,
esküszöm, rókázni fogok.
Milyen
romantikus, ugye?
No, majd holnap
elmesélem, hánytam-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése