Június 30. hétfő

4:45 Na, a régi kerékvágás: Pápa, Veszprémi út, sárga Peugeot kontra fehér Opel, 15:34. Egy halál. Ágyneműcsere. Már szinte hiányoltam. Kíváncsi vagyok, mi lesz. Elvileg Misha felhív majd, és ha megtudja… Mi lenne, ha nem mondanám meg?

20:50 Megmondtam. Úgyis lebuktam volna. Fél hatkor csörgött, és rendkívül izgatott lett a hír hallatán. Műszak után Attilával vártak a szokott helyen. Roppant kellemetlenül érintett éhezésem és fáradtságom közepette a seggarc fószer látványa, aki legutóbb még ki akart nyírni. Semmivel sem volt bizalomgerjesztőbb fejszerkezete, mint akkor, hiába próbált szépen nézni és mosolyogni. Szívesen belevágtam volna egyet az arcába.

– Angelika – kezdte kedélyesen, megelőzve Mishát a köszönésben.

– Ahoy – morogtam korgó gyomorral. – Mi szél sodort erre? Jöttél kisikálni az agyamat?
Megálltam Misha mellett, hátha szükség lesz a védelmére, ha ez a nyomi bekattan.

– Ne félj, csak az álmodat. Az sem biztos, hogy sikerül.

– És hogy kivitelezed? Körbefűrészeled a koponyámat, vagy belefúrsz, vagy… – Nem tudtam befejezni, mert Attila az orrom elé lépett, míg Misha megragadta a karomat. Azonnal elöntött a pánik.

– Nem kell félned – súgta a lenorillat. – Csak hagyd, hogy tegye, amit kell.

A környezetünkben sétálók közül bizonyára páran előkapták az okostelót, hogy videóra vegyék a jelenetet, amiben a jóképű ruszki fickó belekarol egy rémült csajba, aki felé egy negyvenes hapsi közelít – a szájával. Bakker, mindjárt lesmárol!

– Ha hozzám érsz, tökön rúglak – csikorogtam.

– Ha tökön rúgsz, visszaütök – mormolta a számra. – Most pedig ne gondolj semmire.

– Hogy a fenébe ne, amikor mindjárt rám mászol?!

– Nem foglak megcsókolni, ha ettől tartasz. – Láttam a szemén, hogy elvigyorodott. A köcsög. – Hunyd le a szemed, és idézd fel az álmodat, no.

Engedelmeskedtem, pedig rohadtul nem akartam látni a berobbant szélvédőn ernyedten lógó fejet. Még a csattanást is hallottam, és éreztem azt a tipikus bűzt, égett gépszagot, vagy nem is tudom. Mint a melóhelyen a panel, amire forrasztok, és kicsit tovább hagyom rajta a pákát, keveredve némi sült szalonnával és hányással. Roppant étvágygerjesztő egyveleg.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem sugárzik az arcomra a meleg. Felpattant a szemem, és láttam, hogy Attila erősen vakarja a fejét.

– A te dolgod lesz – mondta Mishának. – Nekem sem megy.

– De mégis hogy… – Misha egészen kétségbeesettnek tűnt.

– Nem tudom, milyen pajzsa van, de nem enged be, no. Meg kell akadályoznod.

Misha elengedett, és ő is a haját kezdte szántani az ujjaival.

– Mégis hogyan?

Attila csak a fejét ingatta és hümmögött, majd megállt a céltalan mozgás közben, és összehúzott szemmel bámult Mishára.

– Akárhogy. Te döntöttél így, no, akkor tégy meg mindent, hogy ebben ne hibázz. Vagy vissza is vonhatod. Tudod, mi a véleményem az egészről. Ő csak egy – úgy nézett végig rajtam, mintha rothadó konc lennék –… csak egy valami.

– Akárhogy?! – Misha ledermedt.

– Privát zóna, no – pöccintett felém Attila. – Jól mondta a kislány. Te dolgod.

– De az…

– Tiltott? – A fószer szélesen elvigyorodott. – Hát vigyázz, hogy köztetek maradjon.

Úgy tűnt, Misha mindjárt széthullik. Gőzöm sem volt, miről értekeznek már megint a fejem felett, és ez kezdett feldühíteni.

Attila megint végigmért.

– Ő a legjobb barátom, tud rólam ezt-azt, de olyan bárgyú, mint egy birka. Kicsit feloldhatnád a gátlásait, no, mielőtt molekuláira omlasztja ezt a testet. Nem osztogatják egykönnyen. No, a viszontlátásra, Angelika!

Pillogva néztem, ahogy szép komótosan elsétált, majd Mishát vettem szemügyre, aki roskatagon álldogált mellettem, arcán két rózsaszínen virító folttal.

– Mi a frász van? – kérdeztem. – Nem úgy volt, hogy kitörli az álmomat?

– De – lehelte, és leült a padra. – Nem sikerült neki sem.

– De akkor… Pápára kell mennem!

Misha megragadta a kezemet.

– Nem mehetsz. Soha nem mehetsz oda, ahol történni fog valami, hát nem érted? Ha megteszed, meghalsz!

– De az a srác…

– Nem számít – rázta meg a fejét. – Ne gondolj rá, csak álom.

– Egy órán belül meghal! – csattantam fel, és indultam is volna utamra, de Misha lerántott maga mellé.

– Nem szabad – suttogta. – Kérlek, ne akarj meghalni még. Még nyolcvan évig. Vagy kilencven.

Néztem Misha feldúlt arcát, és nem tudtam, mit tegyek. Már említettem, hogy éhesen nem bírok gondolkozni.

– Gyere fel hozzám, Angi – mormolta.

– Abból baj lehet, tudod jól – mondtam fanyarul. Más nem is hiányozna, mint hogy felkenjen a nikotinsárga tapétára.

– Az nem a te privát zónád, nem lesz baj.

– Nem értem.

Megnyomkodta a szemzugait, majd a kukának magyarázta:

– Amikor megváltozik az állapotom, figyelnek. Olyankor nézik, mit teszek, kivéve, ha nálad időzöm. Ezért lett volna veszélyes, ha egész éjjel ott maradok. Nem tudtam volna eltitkolni, hogy… Tehát nem lesz baj, türtőztetem magam.

– Most a testi kontaktusról hadoválsz, ugye? Bocs, de rohadt kajás vagyok és mérges, nem működik az agyam. Amúgy pedig azt szűrtem le, hogy Ati haverod inkább a privát zónámat javasolja.

– Így van, de ez egy másik történet. Most menjünk, enned kell.

Holnap elregélem, mi történt.