Július 14. hétfő

Ott tartottam, hogy Zachael meg Hizael, és miután újfent elaléltam, Helga nővér motozására ébredtem. Épp infúziós tasakot cserélt, és most bőven volt mozgástere, mert Misha hátrébb vonult a székkel. Az öreg nénire sandítottam, aki aludt – ezúttal zárt szájjal. Vagy csak mímelte, nekem mindegy.

– Ennyi létől, amit belém nyomtok, selymes lesz a bőröm, mint a babapopsi. – Első mondatként nem is rossz. Így gondolhatta Helga is, mert rávigyorgott Mishára, majd felém intett a fejével.

– Tényleg mókás ember – mondta.

– Ha tudnád, mennyire – bólintott Misha, és nem tudtam elsiklani a rajongó tekintet felett. Naná, hogy azonnal bíborfüggönyt eresztettem az arcom elé.

– És még el is pirul, de aranyos – folytatta Helga, amivel máris sikerült aktiválnia a pánikgombom egyik fajtáját.

– Tökre örülök, hogy bejövök nektek, meg minden, de az ömlengést időzítsétek későbbre.

Helga meghökkenve meredt rám, de zavartalanul folytattam.

– Hizael? – kérdeztem.

– Örvendek! – Ál-Helga arcán széles mosoly terült el. Alaposan megnéztem, de ugyanolyan tökéletes emberálarca volt, mint Mishának. Talán harmincéves lehetett, nagy őzikeszemű, fitos orrú és keskeny szájú, nem különösebben szép, viszont szimpatikus. Festett fekete haja lófarokba kötve verdeste a lapockáját.

– Leszakadt a menny, hogy hirtelen ennyien vagytok a sárgolyó felszínén, vagy mi a szösz?

– Hizael régóta itt él – mondta Misha.

– Mit követett el? – kérdeztem elborzadva.

– Beleszerettem egy lányba. – Helga vállat vont. – Úgy kétszáz éve, persze nem ebben a porhüvelyben. Férfiként.

Megtapogattam az arcomat, de az állam még a helyén volt. Helga bizonyára jól mulatott a megrökönyödésemen.

– Nem vagyok ember, ha ezt szeretnéd kérdezni – mondta. – Hülye voltam és szerelmes, mint ez a lökött alak itt – bökött Mishára.

– De hogyhogy nem vetettek ki fentről? Ez bűn, nem?

Mishára néztem, akin némi izgatottságot véltem felfedezni.

– Ez a vezeklésem – felelte Helga. – Persze az ápolás gyönyörű munka, de női porhüvelyt kaptam, így nehézkesebb kapcsolatot keresni, ráadásul, ha megteszem, elbukom. De akkor végleg.

– Hogyhogy nehézkesebb? Ugyanannyi pasi van, mint nő.

Helga halkan felnevetett.

– Igaz, hogy mi, angyalok nemtelenek vagyunk, de az emberekkel összehasonlítva alapvetően férfi beállítottsággal.

– Micsoda hímsovinizmus… – dünnyögtem, majd felkaptam a fejem. – És mi lett a szerelmeddel?

– Megöregedett és meghalt. Haláláig együtt voltunk.

– Ó. – Ennyit bírtam nyögni. – Ezek szerint Mishára is ez várna? Dúl a lamúr egy darabig, aztán kap egy Natasha-szerkót és cölibátusban él az emberek között, míg világ a világ? Ez rémes! – Misha, én azt hiszem, ideje alaposabban meggondolnod, mit akarsz.

– Hizael szerint jó itt élni. Nem lesz gond.

– Te majom, nem vagyok hajlandó öreg nyanyaként a ványadt testemmel egy dalia oldalán vánszorogni a verőfényes tavaszi reggeleken, miután hatodszorra sikerült végre betennem a protkót meg a Tena Ladyt!

Helgából kipukkadt a nevetés, míg Misha halál komoly képpel méregetett.

– Veled együtt ványadok, és kihullajtom a hajamat meg a fogaimat is.

– Csodálatos – rebegtem. – Helga… vagyis izé, Hizael, van ilyen?

– Én is voltam reszketeg apóka.

– Elájulhatok?

– Nem! – jött a kétszólamú válasz.

– Nem is kell vele lenned – mondta Helga. – Csak hagyd, hadd tegye a dolgát.

Hja, most már tök mindegy, mit döntök, mert Misha megvívta a harcait, és akkor is vezekel, ha szingli marad. Én viszont nem akartam szingli lenni. Ijesztő volt a felismerés.

– Tüdőgyulladással akartak kinyírni? – makogtam.

– Többek között. – Helga a lázmérőért nyúlt. Rámeredt, elmosolyodott, mire Misha kisebb szélvihart kavart a sóhajával. – Tehát döntöttél?

– A nyavalyás szervezetem dönt helyettem – morogtam.

– Végtére is mindegy – vont vállat a nő. – Időben felkeltél, mielőtt ez a lökött tökreteszi a porhüvelyét.

Elborzadva sandítottam Mishára, és mindenféle rémképek kezdtek cikázni előttem: Misha nagy bánatában kivedeli a Tesco piarészlegét, ráissza a vegyszerrészleget, leugrik a tizedikről, besétál a vonat alá, és miután az egésszel nem ér el semmit, becibálja a bokorba az első nőt, aki útjába kerül, majd bezsebeli a Nagy Büntit.

Miért van az, hogy nem érzek katarzist, nem repülnek mini Cupidók meg piros szívecskék a fejem körül? Alig mertem Mishára nézni, aki ki tudja, min ment keresztül az angyalügyintéző irodában – ami ezek szerint nem is olyan bürokrata.

– Sokan vagytok még így? – kérdeztem a takarómat gyűrögetve.

Helga vérnyomásmérőt tekert a karomra.

– Nem tudom. Azóta nem állok kapcsolatban a mennyel. Ne nézz így – nevetett halkan –, olyan ez, mint mondjuk a költözés egy másik kontinensre.

– Nem is repülhetsz? Nem hagyhatod el a testet? Emberi erőd van? Enned is kell?

Helga mosolygott a kérdésáradaton, majd csendre intett, hogy megmérhesse a vérnyomásomat.

– Ne aggódj annyit, 110 a pulzusod – mondta, amikor végzett. Leült mellém az ágyra. – A testünk nem egészen úgy működik, ahogy gondolod, de tudod mit? Majd Zachael elmond és megmutat mindent, amire kíváncsi vagy.

Azonnal elvörösödtem.

– Na de – suttogtam, és intettem Helgának, hogy hajoljon közelebb –… az tilos, nem?

– Micsoda?

Kínosan feszengtem, mire Helga majdnem elnevette magát, de összerendezte az arcvonásait, a fülemhez hajolt, és azt felelte:

– Csak gyermeket nemzeni tilos.

Úgy éreztem, belesüllyedek a matracba, ám aztán rájöttem, hogy csupán azért, mert totál kopott és homorú, én pedig pont a vályúban fekszem. Ekkor jöttem rá, hogy az egyik ágyrács kegyetlenül vágja a seggemet, ami rögvest elnyomta a hasam alját haloványan csiklandozó érzést. Óvatosan Mishára néztem, aki épp láthatatlan freskókat elemzett a szürke műpadlón, de még a lámpafényben is észrevettem, hogy az arcszíne egészségesebb az átlagosnál. Együtt égtünk tehát, ám míg én valószínűleg úgy néztem ki, mint egy kéthetes vízi hulla, Misha ugyanolyan jóképű – és kócos – volt, mint mindig. Azt is felfedeztem, hogy új ruhákat szerzett be. A kék (vagy zöld) kockás ing is jól állt neki. Mint minden. (Kivéve engem.)

– Mikor mehetek haza?

Helga megint nevetett (amúgy is szinte folyamatosan vigyorgott, tehát tuti igazat mondott, és jó mókának tartja a mindenféle nyavalyával megáldott, hányós, izzadós, ágytálas emberek ápolását), és megpaskolta a karomat.

– Ha ilyen szépen igyekszel, akkor hamarosan – felelte, és sokatmondón bámult Mishára, aki összefont kézzel ült a széken és pislogott, mint egy jól nevelt kisfiú. – Most viszont megyek. Csengess, ha valamire szükséged van – intett még, és a tálcára pakolt kütyüivel felszerelkezve magunkra hagyott.

Azt hittem, Misha tovább szégyenkezik majd a sarokban, míg kiheverem a sokadik sokkot, ám azonnal mellettem termett.

– Nem erőszakolok rád semmit – jelentette ki. – Úgy lesz, ahogy akarod, csak gyógyulj meg, mert… rettenetes ez a hely.

– Jó.

Úgy tűnt, ennyi elég volt neki, mert visszahátrált a székéhez. Hirtelen tök üresnek éreztem mindent, és már majdnem megkértem, hogy jöjjön vissza, de meggondoltam magam. Nem értettem, mi a fene van velem.

Azóta már minden világos, de mivel ismét telezagyváltam oldalakat, mára ennyi. Holnap folytatom.