Július 12. szombat

Megjártam a hadak útját. Múlt szombaton eszméletlen torokfájásra ébredtem, mellé a fejem is majdnem szétesett. Már hajnalban gáz volt, és Timi kisebb szívszélhűdést kapott, amikor kicsámpázott a konyhába a nagy zajra, amit csaptam. Felforgattam az egész patikát, de Algopyrinen kívül mást nem találtam, attól pedig kómás leszek, mint a Chemotoxos légy.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Timi totál éberen.

– Minek látszik? Banánt hámozok – morogtam. – Elfogyott a Panadol?

– Bocs, pár hete fájt a fülem.

– Arra antibiotikum kell.

– Nem a belseje fájt, hanem a szúrt lyuk. Nosztalgiáztam a régi bizsukkal. Tényleg Panadolt keresel?

– Nem, úgy gondoltam, végigkóstolom a repertoárt.

– Ez nem vicces, Angi.

– Bocs, iszonyúan fáj a torkom.

Timi szó nélkül vizet tett fel forrni, elővarázsolt némi hársfateát és mézet, majd amíg melegedett a víz, lerogyott a székre.

– Mi van veled mostanában?

Remek, vallatás. Pont ilyenkor, amikor legszívesebben a nyálamat is zsepibe köpném. Visszatoltam a dobozt a helyére, és felültem a pultra.

– Megvagyok.

– A pasival is? Nem jött azóta. Nem vált be?

Bár félhomály volt a konyhaasztalnál, tudtam, hogy Timi szeme pajzánul csillog. Még mindig mániája volt a fehérjehiányom.

– Nem volt meg.

– Hogyne, egy ilyen Adonisz?

– Nem is Adonisz.

– Akkor Raszputyin.

– Bváh, hagyd abba!

Timi azonban elemében volt így hajnalok hajnalán. Hja, aki a tyúkokkal fekszik, ebéd után is alszik, ilyenkor tobzódik. Hülye gyógyszerek.

– Tudtad, hogy az oroszoknak az európai átlagnál nagyobb a…

– Jézusom, erre tényleg nem vagyok kíváncsi. Fáj a fejem is.

Szerencsére Timi elfoglalta magát a teakészítéssel, majd a kezembe nyomta a bögrét, és kijelentette:

– Lázad van.

– A fenét, most keltem ki az ágyból.

– Azért csak mérd meg!

– Jó, megmérem.

Ennyiben maradtunk. Megittam a teát, becsuktam az erkélyajtót, beestem az ágyba, aztán arra riadtam, hogy Misha kopogtat az ablakon.

– Nem álmodtam semmit – nyöszörögtem, és befordultam a fal felé.

– Bemehetek? – hallatszott tompán az üveg mögül.

– Bocs, de nem mászok ki, befagy a seggem.

– Akkor bemegyek.

Eszembe sem jutott, hogy Misha előtt nem akadály az erkélyajtó, csak amikor közvetlenül mellőlem szólalt meg.

– Nagyon rosszul érzed magad.

– Kösz az elemzést. Alighanem betett a sok ventilátorozás.

– Ne haragudj!

Szerettem volna megfordulni, hogy a szemébe nézzek, de nem volt erőm. Tényleg szarul voltam.

– Nem a te hibád, te hülye. Most viszont aludnom kell. És kérek még hat paplant, de nem tollasat, mert az undorító.

– Szerzek.

– Ne, te majom! Csak úgy mondtam. Harminc fokban fázom, mókás.

– Szólok a gyámodnak.

– Még csak az kéne. Majd kialszom.

– Kérsz inni?

– Nem, ápoló néni. Elmehetsz.

A beálló csendben azt hittem, tényleg lelécelt, ám a következő pillanatban hideg csapódott a hátamnak, aztán nekinyomódott valami meleg. Ez az elmebeteg befeküdt mellém!

– Misha, koccolj innen, nem vagyok kapható semmire.

– Nem hagyom, hogy fázz – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, aztán magához húzott, beburkolt a lenorillatba, és a nyakamat melengette a leheletével. A láz miatti magas pulzusom már nem volt hajlandó tovább emelkedni, a meleg viszont határozottan jót tett, mert a cidrizésem lassan alábbhagyott. Alighanem el is aludtam, mivel Timi keltett egy vödör citromszagú löttyel meg egy flaska teával. Rémülten pislogtam körbe, de Misha nem volt sehol, valószínűleg szublimált Timi érkezése előtt. Szép is lett volna, ha összefekve talál minket.

– Mondd, hogy nem Neo Citran! – nyöszörögtem.

– De, az. Meg Panadol Baby.

– Lementél vásárolni…

– A közeli patika az ügyeletes – biccentett.

– Igazán kösz. – Egy szuszra felhajtottam a borzalmas löttyöt, benyomtam a takonyállagú szirupot (tablettában még jobban utálom, mindig babacuccot veszek), és visszahanyatlottam.

– Jól ki vagy ütve – jegyezte meg Timi aggodalmas arccal. – Kitakart Raszputyin, mi?

– Nem, itt aludt mellettem, és melengetett az izmaival.

– Örülök, hogy a humorérzéked nem hagyott cserben, ezek szerint megmaradsz. Szeretnél enni valamit?

– Inkább még durmolok egy keveset.

Timi magamra hagyott, és már épp kezdtem zsibbadni, amikor Misha ült le az ágyam szélére.

– A rohadt életbe! – szisszentem fel. – Meg akarsz ölni?! Francért hozod rám a frászt!

– Csak látnom kellett.

– Jól vagyok, bakker.

– Ez nem igaz.

Nos, valóban nem volt az. Képvágás után ugyanis egy idegen pasas bámult a pofámba, de erről majd holnap. Alszom egyet.