Július 3. csütörtök

Folytatom. Míg Misha gyengédséggel próbálkozott megnyugtatni a teleportálás után, én épp hányni készültem.

– Még mindig undorodsz tőlem – mormolta, és enyhült a szorítása.

– Bocs, de a belsőségeim nincsenek hozzászokva a fénysebesség sokszorosához, égeti a fejemet a nap, te is melegítesz, és szeretnék végre elájulni.

Misha rögvest elengedett, majd kézen fogott, és magával húzott a fák közé.

– Csak annyit árulj el, élni fogok-e öt perc múlva – kértem.

– Miért ne élnél? – nézett rám értetlenül.

– Mert ez jóféle kivégzőhely. Attila is mindjárt itt lesz?

Megálltunk a hűsön (helyesebben árnyékban, mert továbbra is úgy éreztem, megpuhulok saját levemben), és Misha felém fordult azzal az irtó mókás komoly arckifejezésével.

– Magunk vagyunk, ez így is marad, és nem muszáj estig velem lenned, viszont szeretnélek felügyelni, mert fennáll a lehetősége, hogy összeomlasz.

– Kemény vagyok, mint a kád széle – mondtam, majd döbbenten tapasztaltam, hogy csíp a szemem, és lefelé görbül a szám. Mi a rák, miért kezdek bőgni? Önkéntelenül az órámra pillantottam. Aha, 15:34. Kocc. – Ez nem fair.

– Így kellett lennie.

– Rohadt szemét vagy – suttogtam. – Utolsó senkiházi, gyűlöllek.

– Jobb, ha így van – bólintott.

– Nagyon utállak. – Szerintem robottá változtam, vagy hasonló, olyan monoton hangon daráltam a baromságaimat, miközben bámultam Misha zafírdarabkáit az arcán, és szerettem volna kinyomni őket. – Hihetetlen, mennyire igazságtalanok az angyalok meg az Isten.

– Az atyám igazságos és jó.

– Jó, közben hagy meghalni ártatlan embereket, holott van segítség? Nem is kéne ezzel foglalkoznia, csak engedni, hogy tegyem a dolgom. Miért böki a csőrét? Mert nem emberi? Na és, mi van akkor? Minden egyes lény, minden falevél, kavics, szárnyas pók, kibaszott láthatatlan oxigénmolekula is az ő munkája, akkor pedig én is az vagyok, cseszd meg! Miért bűn az, hogy megmentem a teremtményeit? Ezt magyarázd el nekem, és ne gyere a sorssal, mert nem hiszek benne! Itt az élő példa – intettem végig magamon – hogy megváltoztatható. Na meg minek kaptunk volna szabad akaratot, ha úgyis minden előre meg van írva? Ebben semmi logika nincs, úgyhogy nem érdekel a marhaságod, Istennel akarok beszélni most, azonnal!

– Nem kérheted számon atyámon, mit miért tesz.

– Az én atyám is, nem igaz? – vágtam vissza. – Tárcsázd, beszélnünk kell!

Igen elszántnak tűnhettem, noha nem gondoltam komolyan, csak a düh óbégatott belőlem, mert Misha zavartan meredt rám.

– Nem tehetem – mondta.

– Miért is? Ja, mert olyan baromi elfoglalt.

– Még sosem beszéltem vele.

No, ez új volt. Úgy képzeltem, Misha mennyei élete abból áll, hogy felhőkön libegve csüng Isten szent szaván, helyeslően bólogat és énekel, esetleg valami Hit gyüli féle produkciót is előadnak, igaz, kevésbé elmebeteg formában.

– Eltelt hatezer év, és te nem beszéltél Istennel? – tátogtam. – Most hülyülsz, igaz?

– Nem beszéltem vele – mondta.

Csendben mustráltuk egymást, majd láttam, ahogy Misha egyre inkább elsápadt. Nem tudom, mit láthatott rajtam.

– Attila beszélt már vele?

– Nem.

– Bocs, de ez rohadt vicces – röffentettem. – Kitől kaptad a parancsot, hogy megölj?

– A közvetítőtől.

– Neve?

– Nem mondom meg. Atyánk mindig így üzen.

– Aha, aha! – Mélyen bólogattam, mint a ló. – A közvetítőd személyesen talizik az öreggel?

– Ne beszélj így róla! Semmi közöd atyánk dolgaihoz! Hogy van merszed megkérdőjelezni a létezését?

Felvont szemöldökkel méregettem Misha hirtelen kivörösödő arcát.

– Most épp egy szóval sem kérdőjeleztem meg Isten létezését, egyszerű kérdést tettem fel. Nem vagy gondolatolvasó, tehát ez a te agyszüleményed.

Úgy tűnt, a lába menten felmondja a szolgálatot. Elkapta a mellettünk álló fa törzsét, és háttal nekisimult.

– Teljesen összezavarsz, te gonosz nőszemély – makogta, miközben a képe enyhe zöldben játszott. – Fogd be a szádat, ne folytasd, ne beszélj, maradj csendben!

– Jól van, ne fokozd tovább, nem vagyok gyengeelméjű – vontam vállat. – Igaz, ki nem állhatlak, mikor ilyen baromi idegesítő jelenésként szerencsétlenkedsz, de nem vagyok annyira gonosz, hogy a közelségem okozta freudi elszólásod miatt kárhozatra ítéljék szegény hatezer éves lényedet.

Misha még zöldebb lett, kis túlzással kellemes mentaszínű, majd lehajtotta a fejét, és elfordult.

– Bocsánatot kérek – motyogta. Úgy tűnt, nem bírja el a rászakadt terhet, mert elsétált az itatóhoz, és lerogyott a betonvályú szélére. Itt kezdett százas szöget ütni a fejembe a gondolat, hogy Mishának talán valóban kétségei támadtak, és nem a porhüvelye velem szemben való ijesztő viselkedése, hanem egyéb dolgok miatt. Ha születésemtől kezdve mással üzenne az apám, és soha még egy fényképet sem látnék róla, előbb-utóbb fognám magam, és megkeresném, vagy megszakítanék vele minden kapcsolatot. Vagy nem hinném el, hogy létezik, viszont én biztosan nem vagyok olyan vakhitű, mint Misha. Nem hagyott nyugodni a gondolat.

– Csak annyit mondj, ismersz-e angyalt személyesen, aki valaha is beszélt atyáddal, vagy látta… helyesebben érezte őt. Ha erre válaszolsz, befogom a pofám.

Misha egészen összeroskadt, mint egy elégett hasábfa, és alig láthatóan megrázta a fejét.

– És hány angyalt ismersz?

– Sokat – suttogta, és kínjában a vályú szélét markolászta.

Felettébb megrendítő látvány volt, ahogy a beton engedelmesen szétporladt az ujjai között. Micsoda erő, papám!

– El kell tűnnöm innen – mormolta. – Rosszul vagyok.

Aha, a megváltozott lelkiállapot rész jön. Meg a figyelők, akikhez nem volt kedvem.

– Teleportálj hozzám – mondtam.

Ijedten bambult rám, aztán megváltozott az arca. Hálás tekintettel bólintott, de mire felsorolhattam volna a feltételeimet, hozzám ugrott, és hazavillantunk. A szobámba érve rögvest elengedett és behúzódott a sarokba, elejét véve a kínos simogatósdinak.

Persze megint forgott a gyomrom, így leültem az asztalhoz, bekapcsoltam a ventilátoromat és könnyezve haraptam a levegőt.

– Most már beszélhetsz – nyögtem.

– Nem szabad.

– Misha, mindjárt széthullasz itt nekem. Cseszd meg, tényleg széthullasz! – tettem hozzá, amikor megláttam az álla felé araszoló vércsíkot, AMI A SZEMÉBŐL FOLYT. – Agyvérzést fogsz kapni, bakker, inkább tombolj, vagy valami!

– Te úgy szoktad? – kérdezte csendesen, és a kézfejébe törölte a vért. Hozzávágtam egy kis csomag papírzsepit a fiókból.

– Nem, én bőgni szoktam, mint egy idióta, és amikor már kellően püffedt a pofám, minden happy. Ugye nem akarsz elvérezni a szőnyegemen? Ikeás, cseszd meg!

Misha elmosolyodott, mire újabb véradag gördült alá az arcán.

– Nem fogok – sóhajtotta.

Ekkor felvillant a villanykörte a fejem felett, helyesebben inkább reflektor.

– Te sírsz!

Holnap folytatom, mert már megint kisregényt tákoltam ide.