Tehát pötyögök
tovább. Mishával aznap éjjel már nem szóltunk egymáshoz, én hamarosan el is
aludtam, ő nappal nem bukkant fel, viszont a főorvos a viziten kellemes
híreket közölt: ha minden oké, pénteken elbocsátanak. Rohadtul vártam már,
szerettem volna Timi főztjét enni, amit el is mondtam soványodásnak indult
ex-gyámomnak.
– Pénteken
ünnepi menü lesz – szipogott Timi.
– Rád fér.
Mit idegeskedsz annyit? Nem szokásom kinyuvadni, tudhatnád.
– Azért
megkímélhettél volna – mondta szemrehányón, majd felcsillant a szeme. – Meg a
lovagodat is.
Éreztem, hogy
pirulok. Remek.
– Nem a
lovagom.
– Jaj,
hagyjuk a mellébeszélést! – intett Timi derűsen. – Misha durva jó pasi, és aggódott
érted.
– Találkoztál
vele?
– Mindennap.
Jó fej, és imádnivaló az akcentusa.
– Nincs is
akc… – Elhallgattam. Lehet, hogy Misha csak velem beszél tökéletes magyarsággal.
– Aha, cuki – motyogtam.
– CUKI?!
– Üüüööö…
Oké. – Megadtam magam. Örültem, hogy Timi örül, hogy Hizael örül, hogy Misha
örül, tehát minden happy, már csak az kell, hogy tisztázzam magamban azt a
katyvaszt, amit érzek.
– Miért nem
mersz belezúgni? Nem olyannak tűnik, mint az a barom Zotyó.
Ezúttal
galambcsapat helyett egész disznókonda befért volna a számba. Jól hallottam,
hogy Timi tényleg szimpinek találja Mishát, és bírná, ha összejönnénk?
– Mégis mit
beszéltetek? – kérdeztem.
– Igazából
csak pár mondatot, de… jaj, hát ez olyan női megérzés, tudod – vigyorgott.
Ohó, Timi meg az
ikszedik érzéke, amivel tudja, hogy Misha nem hétköznapi pasas, hanem glóriás
jófiú. Azon tűnődtem, vajon mások is érzik-e, de aztán eszembe jutottak az
orrvérzős esetek, amikor mindenki elhúzott szegény Misha mellett anélkül, hogy
legalább egy nyavalyás zsepit nyomott volna a kezébe. Talán akkor is kockás
ingben kellett volna feszítenie, nem munkásmellényben. Vagy csak én vagyok
ilyen kicseszett empatikus, muhaha.
– Majd
meglátjuk – zártam rövidre a témát.
Megláttam. Misha
este belibbent, és úgy telepedett le az ágyamtól tisztes távolba húzott székre,
mint aki többé mozdulni sem hajlandó onnan. Betudtam annak, hogy új szobatársat
kaptunk, aki alvás helyett naphosszat dörmögött, vagy Patika magazint, vagy
Blikket, vagy Kiskegyedet lapozott olyan surrogással, hogy az agyam lassan
oszlásnak indult.
Kérdőn pislogtam
Mishára, és már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, talán büdös vagyok-e,
amiért ilyen messze dekkol, de csendre intett, és a két beteg nőcire
mutogatott. Nem örültem túlságosan, amiért jelbeszédre kényszerültünk, mert nem
volt kedvem se halat játszani, se gesztikulálni, és arra gondoltam, inkább
alszom ahelyett, hogy nekiállnék kiszámolni, hány milliméter választ el a
lenorillattól. A következő pillanatban aztán kipattant a szemem, a szívem meg
úgy döntött, katapultál a torkomon át. Csodás. Imádom, hogy feszt elárulom,
milyen hatással van rám ez a hülye pasas.
Szó nélkül az
ágyamnál termett, majd egyszerűen lefeküdt mellém, és magához húzott.
Lenorillat mindenütt, pulzusom az egekben, kezdődő szívinfarktus befigyel.
Rögtön köhögnöm kellett, persze nem azért, mert Misha kiszorította belőlem a
szuszt. A tüdőm még mindig sztrájkolt a hirtelen jött izgalmak ellen.
– Ne
haragudj! – suttogta Misha, és gyorsan elrendezte mögöttem a párnákat, hogy
magasabban üljek, aztán elhúzódott.
– Akkor
leszek pipa, ha most lelépsz – köhécseltem, mire a szomszédos ágy felől abbamaradt
a surrogás.
– Mit mond?
– kérdezte a nő, és kábé úgy meredt rám, mint aki szellemet lát. Na ja, végül
is még nem hallott beszélni, főleg nem magamban.
Ekkor éreztem,
hogy Misha valami hideget és keményet tuszkol a kezembe. Hogy ennek mennyi esze
van, papám! A nőci nem látja és hallja Mishát, engem viszont igen, és tuti
megnyomja a vészcsengőt, ha nekiállok magamban diskurálni. Remek ötlet
telefonálást imitálni. Rögtön a fülemhez nyomtam a mobilt.
– Aha –
mormoltam bele. – Nem tudnád elaltatni?
– Nem lehet
– felelte Misha, és közelebb csúszott az ágy szélén.
Szobatársam
visszafordult a magazinjához, de a fülét tuti tovább hegyezte, én pedig ki nem
állhatom a nagyközönséget. Ráadásul a pisilés is rám jött.
– Akkor ne
altasd el. – Félrelöktem a takarómat, mire Misha nyomban felpattant.
– Mire
készülsz? – kérdezte riadtan.
– Egész nap
teát vedeltem, bakker, vajon hová indulhatok? Nem kell segítség, működnek a
lábaim.
Nem akartam
látni, milyen fejet vág, és idegesített a tudat, hogy mindent hallani fog,
hiszen a klotyó fala nem sokkal vastagabb, mint a rizspapír. Azért ott még nem
tartunk, hogy Misha előtt csobogjak.
– Zuhanyozom
is. Privát zóna. Menned kell – daráltam (még mindig a telefonba, háttal
Mishának).
– De ha
rosszul leszel…
– Ó,
bakker! Mondd azt, hogy be akarsz velem jönni!
– Nem… De.
De nem megyek, csak félek, hogy…
– Az, hogy
folyton az ágyban fetrengve látsz, nem azt jelenti, hogy mindig ott is vagyok.
Képzeld, néha sétálok a folyosón, ellátom szánalmas emberi szükségleteimet meg
ilyesmik. Mit szólsz?
Némi hatásszünet
után Misha azt dünnyögte (továbbra is az ágyamon ülve):
– Ígérem,
nem tapadok rád, Angi. Megpróbálom nem túlzásba vinni a féltést, ami elég
nehéz, mert rohadtul szerelmes vagyok beléd. Legyen szép álmod.
Azonnal
megpördültem, de már nem volt sehol. Mi a frászkarikáért kell nekem folyton
hisztizni, hogy szakadnék meg!
Csípett a szemem
sarka egész elalvásig, de nem bőgtem. Eldöntöttem, hogy azért sem bömbölök.
Azon agyaltam,
hogy valamiképp rá kell vennem ezt a szerencsétlent, hogy szálljon le rólam.
Nem adhatja fel az életét egy emberi roncsért, aki jó esetben elvegetál még
50-60 évig, aztán feldobja a pacskert. Tudatnom kell Istennel, hogy nem akarom magamhoz
láncolni a fiát, akinek hasznos dolgokkal kéne törődnie, nem azzal, hogy elesek
a kórház mosdójában, vagy köhögök, éhes vagyok, melegem van, volt-e rémálmom.
De én nem szoktam imádkozni, basszus!
Ezen töprengtem
egész éjjel, mígnem fura dolog történt, amit majd holnap elmesélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése