Nem
szóltam a dilidokinak. Nem álmodok belekkel, nem haluzom, Timi pedig kapott
másik bogyót. Reméljük, ez használ, ha meg mégsem, befekszik Sümegre pihenni.
Elnapoltam az öngyilkosságomat április 21-ére. Akkor töltöm be a huszonegyet.
Emlékszem
egy tavalyi bejegyzésemre, amit helyesírási hibák után kutatva utólag
átolvastam (grammarnazi vagyok, haha), és azt mondtam, übergáz.
„Most éppen egy
nagy dongót lesek. Berepült az ablakon, elkaptam, és némi dulakodás árán
befestettem a szárnyát hibajavítóval. Repülni már nem tud. Alszik.”
Akkor
úgy döntöttem, megpróbálok élni. Nem ugrott az egyetem (halasztottam „gyűjtöm a
zsetont” alapon, miközben az igazság az, hogy csak be voltam tőle tojva.) Egy
szerencsétlen, aszociális 3,14cha vagyok, se kutyám, se macskám, se anyám, se
apám (csak egy skizofrén nagynéném.)
Az
íróasztalomnál kornyadozom, bogarakat mázolok, közben azon siránkozom, milyen rossz
az élet. Oké, a gyerekkorom tényleg nem volt piskóta, és úgy fest, elég
mazochista vagyok tovább bugyborékolni a trágyalében.
A
bogár volt a pont. Jókora, mozdulatlan, háromdimenziós és eléggé döglött pont,
ami, miután kivágtam az erkélyen, magával vitt valamit. Talán az önsajnálatom
egy töredékét (megvilágosodtam egy dongótól, zümzüm, halleluja!)
Első
körben elmentem egy körre a féllábú edzőtermi Imivel, aki jó ideje mindenáron
el akarta venni a nem létező szüzességemet.
Egész
jól bírta ahhoz képest, hogy 41 éves. Viszont leégtem a napon.
És
mi van azóta? Az íróasztalomnál kornyadozom, és azon kesergek, milyen gané az
élet. Nem nekem való. Nem vagyok elég mazochista tovább bugyborékolni a trágyalében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése