Július 16. szerda

Tehát éjjel alvás helyett agyaltam, miként pattinthatnám le Mishát, aztán hajnalban, amikor már kellően zsongott a fejem, belegondoltam, hogy épp azt készülök levakarni, aki voltaképp elterelte az öngyilkos gondolataimat, aki megnevettetett, aki miatt majdnem bőgtem, aki az életével fizet az enyémért, és jah, aki rohadtul vonz. Aztán eszembe jutott, mi van, ha hiába kilincselnék a kaporszakállúnál, mert megmásíthatatlanul döntött Misha sorsa felől, és valóban nem libeghet vissza a mennybe, ha netán bevégzem.

Ekkor tört rám a bömbölés. Érdekes mutatvány volt, tudniillik a köhögés is rám jött a nagy letargia közepette, és a nyüszítő, csukló, hörgő hangokat a párnám sem bírta elfedni. Jobbnak láttam kimenekülni a folyosó cigiszagú végére, a tiltott bagózóba, és örültem, hogy nem tűntem fel senkinek. Az üvegajtón kiérve aztán már nem örültem. Egy alak álldogált a lépcsőkorlátnak támaszkodva, és úgy döntöttem, új helyet keresek a hisztériának, ám ekkor megszólalt a pasas:

– Sose értettem, no, hogy egyes emberek miért élvezik, ha kínozzák őket. Azt viszont végképp nem, hogy abban mi a jó, ha az ember magát gyötri.

– Attila – leheltem, és próbáltam nem megfulladni. Ha köhögök, a visszhang tuti idecsődíti az éjszakás nővért, és nem hinném, hogy az is angyal.

– Kiviszlek innen.

– Menj a francba!

– Egy időre, míg kitisztul a tüdőd, no – dörmögött Attila, és meg sem várta, hogy válaszolhassak. Belém karolt, jött a tipikus forróság meg a gyomorforgató lökéshullám, és bagószag helyett máris friss, hajnali levegőt szippanthattam – a kórház tetején. Tök jó, egész kicsi korom óta arról álmodoztam, hogy egyszer szétnézek a nagy, zöld hodályról a városon. Lám, csak egy kis tüdőgyuszi kellett, meg egy angyal. Az mellékes, hogy nem szimpatizálok sem a kórházzal, sem ezzel a fura fazonnal.

A klímaváltozás azonban határozottan jót tett, mert enyhülni kezdett a tüdőmet préselő érzés, és az alattomos könnypréselő szerkentyűm is stand by üzemmódba kapcsolt. Máris feléledtem.

– Szóval mi a szart akarsz? – kezdtem udvariasan.

Attila tüzetesen végigmért (megint jólesett volna bemosni egyet az önelégült pofájába), majd kijelentette:

– Ő tudja, mit eszik rajtad, no – dörmögött. – Ámbár a hajad szép, de a modorod…

– Nyasgem. Miért vagy itt?

A köhögésemet ugyan mintha elvágták volna (helyesebben inkább felülírta a hányinger), Misha állítólagos legjobb barátjának tenyérbe mászó képétől viszont egyre jobban ment fel bennem a pumpa. Szerintem rá is játszott, mert válasz helyett félvigyorral méregetett, amit képtelen voltam egy percnél tovább elviselni.

– Álmos vagyok és rohadt nyűgös, úgyhogy nyögd ki végre, mi van, vagy kopj le!

– Nem megy még a bűnbocsánat, látom. Nem tesz jót, ha ennyire mellre szívsz mindenféle apró-cseprő ügyecskét, no.

– Bocsesz, eltart egy ideig olyan mócsing megemésztése, mint hogy ki akartál nyírni – feleltem csípőre vágott kézzel, mire ez a tuskó újra végignézett rajtam, és – pfuj, basszus! – megnyalta a szája szélét.

– A parancs az parancs – vont vállat továbbra is vidoran.

– Mindjárt elhányom magam…

– Figyelj ide, no! – Attila váratlanul komolyra váltott. – Mindent tudsz, amit tudnod kell. Zachael… vagyis a te Mishád erőteljes érzelmeket táplál irántad, no, és ahogy észrevettem, te is bele vagy habarodva. A helyzet meglehetősen egyszerű, a végkimenetellel is tisztában vagy, úgyhogy a következőt szeretném tanácsolni: hagyd magad, no.

– Te tök zakkant vagy – vágtam rá. – Tudathasadásos. Tuti.

Attila felvont szemöldökkel, kiújuló vigyorral bámult rám.

– Most mit bambulsz? – fröcsögtem. – Egyrészt összevissza fogalmazol, hol entellektüel nyominger vagy, hol alpári paraszt, másrészt épeszű ember nem örül a legjobb barátja elveszítésének. És különben se hagyom magam, tuskó!

Egész kimelegedtem az egyszuszos hablatyban, ami nem tett jót a hányingeremnek. Éreztem, hogy kettőt fordul a gyomrom.

Attila félrebillentett fejjel, kissé emeltebb hangon válaszolt:

– Egyrészt nem vagyok ember, másrészt örülök a legjobb barátom örömének. No. Tehát hagyd magad. Ne szólalj meg, nem a privát zónás örömökre gondolok épp, no, hanem arra, hogy teljesen feleslegesen próbálnád kérni atyánkat. Ő megadta az engedélyt, ismertette a feltételeket, Zachael mindent tisztán lát.

– Kangörcse van, úgyhogy egyáltalán nem lát tisztán semmit!

– Jól van, no – vonogatta a vállát Attila –, picit be is van gerjedve, de vannak haverjaim rajta kívül, tehát tudom, miről beszélek.

– Miért, miről beszélsz?

– Zachael nem csak ágyba vinni akar, no.

– Kösz az infót.

Taccs.

Meglehetősen kellemetlen élmény úgy hányni, hogy közben elsüllyedek szégyenemben, de hát istenkém, újabban halmozom az élvezeteket. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy angyali kísérettel lerókázták az ajkai kórház tetejét.

Miután kiadtam magamból azt a teát is, amit még csak készültem meginni, Attila előzékenyen felém nyújtott néhány papír zsepit.

– Most, hogy jobban vagy – folytatta fesztelenül –, és tudod, amit tudnod kell, megyek is. Szép napot!

Felhagytam a kísérlettel, hogy kitörölgessem a rókabőrt a hajamból, és rémülten bámultam Attila hátát.

– Nem felejtettél el valamit?

Hátra sem nézett, úgy intett hanyagul.

– Igaz. Sok boldogságot, no!

– Vigyél vissza a folyosóra, te hülye!

Elsétált az épület széléig, majd kaján vigyorral megfordult.

– Rád fér a friss levegő.

– Ha itt hagysz…

– Nézd csak, mi jön ott! – mutatott hirtelen valahová mögém, és mire a száznyolcvan fokos fordulatot megdupláztam, ez a szemétláda már ott sem volt.

Idióta, gyerekes gyökér, hogy pukkadna meg! Dekkolhattam egy órát a tetőn.

Na jó, legalább a napfelkelte szép látvány volt, bár ezt nem közöltem Hizaellel, amikor csodálkozó arccal megjelent mellettem.

Később folytatom, de kopog a szemem, és eszméletlen illatok szűrődnek a konyha felől. Timi életre kelt.